Egy honap utan

Vasárnap kora este egy fárasztó hét után ülök a ház előtt, mellettem tea, sütemény és közben bámulom a tengert, a hullámok zúgása ide hallatszik. Nézem, hogy mennyivel feljebb van már a víz, mint volt pár órája, amikor még teljes apály volt. Tegnap este pedig, amikor utoljára láttam, tetőzött a dagály, alig lehetett látni a part menti köveket. Változás, változás. Folyton-folyvást….

Négy hete ilyenkor az autópályán robogtunk Pécsről Pest felé. Most meg itt ülök a devoni parton, és azon gondolkodom, hogy mennyire gyorsan eltelt ez a négy hét, ami közben mégis sokkal hosszabbnak tűnik. Sűrű minden, annyi az esemény. Furcsa érzés kerülget… mintha már nagyon régóta itt lennék, mintha mindig is itt lettem volna… Valahogy olyan természetes és ismerős lett hirtelen itt minden. Ha néha villanásokra eszembe jut a pesti életem, munkahelyem, az egyre távolabbinak tűnik. Persze nagyon hiányzik a család, a barátaim, nehéz újból elölről kezdeni mindent. Ismerkedni, új kapcsolatokat kialakítani, újból és újból elmondani ugyanazt, megtalálni a közös pontokat, és ráadásul mindezt egy másik nyelven. Amit beszélhetek akárhogy, érzésekről, gondolatokról, magamról beszélni a legnehezebb, egy nyelven, ami érzem, még nem az enyém.

Kezdem megszokni a munkát, a testem sem tiltakozik már (annyira). Életritmusom teljesen megváltozott. Az eddigi hétfőtől péntekig tartó munka, majd hétvégét, felváltotta a hétfőtől vasárnapig tartó munka. A megszokott fél 8-tól 4-ig tartó munkaidő helyett itt két műszakban dolgozunk, vasárnap pedig 3 órás szakaszokra vagyunk beosztva. Az egyelőre összevisszának tűnő munkarendet nehéz megszokni az eddigi kiszámítható napirendem után. Nagyjából 1-2 napos beosztást tudok megjegyezni előre, egyébként gyakran szaladgálok a faliújsághoz, hogy ellenőrizzem, mikor is kell dolgoznom. Az első hónapban jobbára csak a dining-on voltam, de lassan jön a cooking is. Illetve már jött is, mivel a múlt héten az egyik reggel, mikor még pont félúton voltam álom és ébrenlét között, bejött az egyik kolléganőm a szobánkba, hogy le tudnék-e menni a délutáni dining helyett most a cooking-ra, mert beteg lett valaki, és emiatt egyedül maradt egy lány. Így esett, hogy izgulni nem is volt időm, egyből a mélyvízben találtam magam. Dávid hasonlóan érezhette magát Góliáttal szemben. Egy ekkora konyhában minden óriási, nagyok a gépek, az edények, és nem egy személyre kell főzni, hanem százra vagy még többre. Sütni például nagyon jól tudok otthon, itt viszont szinte teljesen elvesztem a hatalmas keverőlapát, tepsi és méretes habverő között. Valahogy semmi sem állt kézre, és akkor az emeletes, gombokkal teli sütőről már nem is beszélek. Újabb kihívás tehát, megtanulni főzni ilyen léptékben.

Pénteken végre szünnapom volt (miután tíz napot dolgoztam egyfolytában). A legfontosabb egy hivatalos elintéznivaló volt, bankszámlát kellett nyitnom. Ehhez Lyntonba, a legközelebbi faluba kellett bemenni. Ide általában gyalog szoktunk menni, nagyjából két km. Tömegközlekedés errefelé már nincs, még egy kicsivel a világvége után van a Lee Abbey (és ez jó!) Ezúttal viszont nem kellett sokat gyalogolnom, mert alig indultam el, amikor felvett az egyik vendégünk, aki Lynton felé autózott éppen. A bankba előre megbeszélt időpontra mentem (ami azt jelenti errefelé, hogy tényleg be is hívnak a mondott időben). A számlanyitás kb. 15-20 percet vett igénybe, a végén pedig a szerződés egy alig két oldalas dokumentum lett, szemben az otthon megszokott sok oldalas, apróbetűkkel és lábjegyzetekkel teletűzdelt iromány helyett. Jó, az is igaz, hogy egy egészen alapszámlát választottunk, amivel például hitelt nem tudok felvenni, de hát azt nem is akarok.

A bankolás után végre volt időm alaposan szétnézni Lyntonban. A Városháza melletti térképen ez áll: England’s little Switzerland where Exmoor meets sea, azaz Anglia kis Svájca, ahol Exmoor találkozik a tengerrel. Nem szeretem ezeket a hasonlatokat, mert általában erősen túlzóak, Svájcot is csak fényképen láttam eddig, viszont az biztos, hogy múlt pénteken legalább az idő olyan volt, mint amilyet Svájcba képzelek. Hideg, borult, viharos szél fújt, a helybéliek szerint novemberi viszonyok voltak. Szerencsére a széldzsekim alatt három polárpulcsi is elfér, úgyhogy nem fáztam. Persze az egyik lány a közösségből, akit észrevettem az utcán, rövidujjú!!! vászoningben volt. A falu központjában áll egy kis templom, az anglikán egyházé, legelőször ide mentem be.

Szeretem ezeket a jellegzetesen angol templomokat: szürke kövekből épült, a torony tetején kőcsipke, a templomkertben temető, szürke, fekete kőtáblákkal. Itt még egy meredek sziklafallal övezett tengerpart is tartozik a látképhez.

A templom melletti út vezet le Lynmouthba, Lynton ikerfalujába, ami közvetlenül a tengerparton fekszik az Lyn folyó partján. Igazából két folyó is van itt, az East (Keleti) és a West (Nyugati) Lyn folyó, amik itt egyesülnek, és futnak a tengerbe. Nyugodtan csordogáló kis patak most mindkettő, mégis 1952-ben egy hirtelen jött esőzés nyomán a hatalmas áradat lerombolta a falut, elvitte az összes hidat, rengeteg házat és 34 ember életét. A két falu közül Lynmouth inkább turistásabb, mint Lynton, ennek megfelelően több az ajándékbolt, szuvenírárus, miegymás.

 

 East Lyn River

 

West Lyn River

 River Lyn

Természetesen teaházak is vannak, és fish and chipset is sok helyen lehet enni. Végül én a Lyndale Tearoom-ban kötöttem ki, és ettem/ittam meg a jól megérdemelt devonshire cream tea-met. 

 

Lyntonba visszamenni a legegyszerűbb libegővel, aminek a felső megállójától gyönyörű a kilátás a partvonalra. Inkább gyalog mentem vissza, csak hogy a sok evés mellett legalább valami mozgás is legyen.

 

Nagyon sok túraútvonal van a környéken (hurrááá!), talán a legismertebb közülük a South West Coast Path, ami a leghosszabb (1014 km) National Trail útvonal Angliában. Nem messze innen, a somerseti Mineheadből indul, végigköveti az egész devoni és cornwalli lélegzetelállító tengerpartot, majd délen ismét a devoni partokat, míg végül megérkezik a dorseti Poole-ba. Ezt biztosan nem fogom egyhamar végiggyalogolni, de rövidebb túrákra gyakran megyünk akár a napi shift-ek után, akár szünnapokon. Szerencsére van még itt néhány emberke, aki szeret túrázni. 

 

 

Lynton fölött magasodik a Hollerday Hill, ami egy rövid gyaloglással elérhető, és aminek a tetejéről lélegzetelállító a kilátás az egész környékre, a Valley of Rock’s-ra és a Bristol Channel-re. Lefelé jövet szembetalálkoztam néhány vadkecskével, amikből jó sok van a környéken. Úgy tűnt, békésen legelésznek, úgyhogy összeszedtem az összes bátorságom, és nyugalmat tettetve elsétáltam mellettük. Legkevésbé sem érdekeltem őket.

 

 

Lyntonban felfedeztem a kedvenc boltomat, méghozzá egy antikváriumot a Városházán. Amióta olvasni tudok, könyvek közt akármennyi időt el tudok tölteni, most is hosszasan válogattam, de végül önmegtartóztatást gyakoroltam, és csak két könyvet vettem meg. (Valamikor haza is kell majd vinni innen a sok cuccomat.) Az egyik egy keresztszemes mintagyűjtemény, mi más? A napokban éreztem először, hogy hiányzik a varrás, úgyhogy lehet, hogy ma bele is fogok kezdeni a Devon térkép kivarrásába. Találtam még egy-két könyvet Budapestről és egyet Pápáról is. Vajon ez utóbbi, hogy kerülhetett egy vidéki angol falu könyvkereskedésébe?

 

 

Hazafelé menet betértem még az itteni katolikus templomba és zárdába, jól meglepődtem, amikor először hallottam, hogy ilyen is van itt. Angliáról az a kép él bennem, hogy itt mindenki anglikán, közben pedig nem is. Ennyit a sztereotípiákról.

Alig indultam el hazafelé, amikor ismét megállt mellettem egy autó, az egyik hölgy volt az a Lee Abbey-ből, beugrottam hátra egy tündéri ovis kislány, egy rózsaszín hercegnő-jelmez és egy kutya mellé, és pont a négyórai teára értünk haza.

Közben hétfő délelőtt lett, szünnapom van ma is és holnap is. Ma édes semmittevés itthon, este vacsora - erre a hétre 120 vendég érkezik - holnap pedig bemegyünk Barnstaple-be, ami a legközelebbi nagyobb város.

Itt a vége, fuss el véle!