„Ég a napmelegtől a
kopár szik sarja,
tikkadt
szöcskenyájak legelésznek rajta.”
Az én évszakom a nyár.
Az a forró, perzselő, amikor minden élőlény az árnyékba húzódik, és a
túlélésért küzd, amikor már a levegő se moccan, én csak ekkor érzem igazán jol magam.
Töltekezem a napfénnyel, bőrömet égeti a Nap, és azt kívánom, bárcsak sose érne
véget a forróság. Emlékszem gyerekkoromban az apukám által faragott hintalovon
ülve állandóan Afrikába „lovagoltam”, ahol a gólyák laknak télen, és ahol akkor
is meleg van, amikor nálunk hideg tél. Talán az sem véletlen, hogy Szent Iván gyönyörű
napján születtem, amikor a leghosszabb a nappal és legrövidebb a sötét éjszaka,
amikor már igazán meleg tud lenni a nyári nap.
Most Angliában
vagyok. Itt ez az évszak, a forró nyár, ismeretlen. Néha már voltunk 22-23 fok
körül, de ennél több nem nagyon várható. Sőt már az is nagyszerű, ha
alkalmanként 20 fok felé megy, mert már jónéhány napja nagyon hideg van, állandóan
süvít a szél, Napnak se híre, se hamva. Tegnapelőtt egész nap esett az eső, hol
ömlött, hol meg csak úgy szitált, hogy azt hihetted alig esik, de mégis
pillanatok alatt eláztál. Aztán az esőt felváltotta sűrű köd, hirtelen valami
klasszikus angol BBC-sorozatban vagy inkább az Üvöltő szelekben éreztem magam.
Így köszöntött ránk tegnap a nyári napforduló, amikor is néhányan nyárköszöntő
Szent Iván éj- (Midsummer Night) partit szerveztek a közösségben.
Ami volt: romantikus
torony a hegy tetején, sziklás tengerpart, szitáló eső, sűrű, sötét erdő, viharos
szél, gyertyák, epertorta, kandalló, vörösbor, swing és Frank Sinatra,
kenyérsütés parázson, virág a lányok hajában.
Ami nem volt: nyár.
Mégis... jó itt
lenni! A fene se érti.
Judittal, itteni anyámmal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése