Egy hét Spanyolo-ban Santiagotól Santanderig / One week in Spain from Santiago to Santander

Valószínuleg életem legdrágább tejeskávéja és croissant-ja a santiagoi katedrális mellett, de 4 hónap Anglia (és angol reggeli) után az érzés - Európában vagyok újra - megfizethetetlen. The most expensive coffee and croissant in my life but after four mounth in England and after so much english breakfast it's just priceless.

Szent Jakab/Santiago/St. James

Imádtam ezt a patio-t! I loved this garden in the Palacio Fonseca.

Én a kertben. Myself in this nice garden.

A santiagoi katedrális Cathedral of  Santiago de Compostela

 

És végul augusztus 25-én az elso nyári nap idén. Koszi Spanyolország! (már majdnem meghaltam) And finally summer, real summer. Thanks, Spain! (I've almost died)

 

A leóni katedrális hihetetlenul szép uvegablakai. Stained glasses in the Cathedral of León. Unbelievable!

Kolostor kerengo a leóni katedrális mellett. Monastry next to the Cathedral of León.

Márquez regénybe illo hangulat áradt errol a házról Hospital de Orbigoban. Such an athmosphere, like in a Márquez novel (Hospital de Orbigo).

Picos de Europa Nemzeti Park Asztúriában Picos de Europa National Park in Asturias

Egy másik Spanyolország, Llanes, Asztúria / Another Spain, Llanes, Asturias

És az utolsó cider! And the last cider!

Santander

Ez tényleg az, aminek látszik! - hullafesto tanfolyam. This is what it seems, "dead body make up course" (or something like that.) Seriously!

Szuletésnapi kirándulás

A hétvégi novemberi idő után születésnapomon Anglia időjárása megint a szebbik arcát mutatta. Kisütött a Nap, a felhők mögül előtűnt a kék ég, a hőmérséklet felkúszott vagy 17 fokig, a szél is alábbhagyott, minden adott volt tehát ahhoz, hogy egy kicsit felfedezzem a környéket.

Indulás előtt még ellenőriztem a postaládámat, ahol képeslapok, kedves üzenetek és egy, a húgomtól érkezett csomag volt. Ez utóbbiban lapult a legszebb ajándék, Márai Sándor: Hallgatni akartam című kötete. Hogy sikerült a tesómnak úgy időzítenie, hogy pont a születésnapomon kapjam kézhez a könyvet, nem tudom, a Magyar Posta szolgáltatását ismerve ez kb. a lehetetlennel volt egyenlő feladat. A sok köszöntés után végül sietve kellett indulnom Lyntonba, mert összesen egy busz van, amivel el tudtam menni Combe Martinba. Egyéni rekordot döntöttem, 20 perc alatt értem át a Sziklák Völgyén, aztán várhattam, mert a busz késett 10 percet.

Combe Martin nagyjából fél óra buszútra található Lyntontól, tengerparti kisváros egy hosszú völgyben. Nagy nevezetességekkel nem büszkélkedhet, de a sziklákkal határolt tengeröböl és a hegyoldalra felkúszó házak látványa nagyon hangulatos. Nevezetességek helyett pedig ott van a sok túraútvonal a város körül. Az egyik legszebb a Hangman Hills-re vezet fel és része a South West Coast Path_nak. A közelebbi hegy a Little Hangman, oda-vissza nagyjából egy óra az út. Mivel buszhoz voltam kötve, nem tudtam továbbmenni a távolabbi Great Hangmanre, így hát azt meghagytam a következő kirándulásra. A Great Hangman a South West Coast Path legmagasabb pontja, 320 méter. A szám csalóka, mert nagyon erősen emelkedik az út, ki lehet fáradni, de a sziklákkal és öblökkel tarkított tengerpart látványa mindenért kárpótol. A hegy tetején egy Manchester mellől érkezett nyugdíjas pár volt még rajtam kívül. Kicsit beszélgettünk, aztán indultam le a legelésző birkákkal tarkított mezőkön át.

Combe Martintól nem messze van Ilfracombe, ami egy felkapott tengerparti üdülővároska annak minden hátulütőjével. Viszonylag sok turista volt már most is, sok-sok szuvenírárus, bed&breakfestek és hotelek, a kikötőben kaszinó – kicsit ócska zsibvásári hangulatot árasztott az egész. Viszont itt is van néhány magasabb kilátópont, ahonnan azért elég szép látványt nyújt a tengerpart. Az egyik ilyen magaslat tetején áll a St. Nicolas Chapel (Szt. Miklós kápolna), ami a 14. sz-ban épült, és eredetileg templom volt, később pedig világítótoronyként működött. A kikötőben végre leültem egy bár teraszára, és sikerült egy egészen jó tejeskávét inni, ami Angliában nagy dolog, mert itt kávénak egy sötétbarna híg löttyöt neveznek, ami nagyjából élvezhetetlen. Hazafelé ismét buszoztam, és kiderült, hogy nem is olyan rossz hely ez az Ilfracombe. A főutcája kissé kopottas ugyan, de van valami egészen különleges hangulata ezeknek az ódivatú, elnyűtt házaknak, a hegyoldalra pedig egészen szép városrészek kapaszkodnak fel. 

 Combe Martin Beach

 Classic England I.

 Turistaút a Little Hangman-re

 Classic England II.

 Wild Pear Beach

 A Little Hangman tetején

 Jobboldalt középen a Great Hangman

 Ó, azok a kidőlt-bedőlt kőkerítések!

 Birkajátszótér. Azokon a fém-micsodákon vakargatják a hátukat a jószágok.

 Ilfracombe

 Ilfracombe beach

 Ilfracombe kikötő

Az ilfracombe-i kikötőben áll ez a terhes, harcos leányzó, lába alatt sok-sok könyv. Hát értek én sok mindent…

Midsummer Night parti

„Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,

tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.”

Az én évszakom a nyár. Az a forró, perzselő, amikor minden élőlény az árnyékba húzódik, és a túlélésért küzd, amikor már a levegő se moccan, én csak ekkor érzem igazán jol magam. Töltekezem a napfénnyel, bőrömet égeti a Nap, és azt kívánom, bárcsak sose érne véget a forróság. Emlékszem gyerekkoromban az apukám által faragott hintalovon ülve állandóan Afrikába „lovagoltam”, ahol a gólyák laknak télen, és ahol akkor is meleg van, amikor nálunk hideg tél. Talán az sem véletlen, hogy Szent Iván gyönyörű napján születtem, amikor a leghosszabb a nappal és legrövidebb a sötét éjszaka, amikor már igazán meleg tud lenni a nyári nap.

Most Angliában vagyok. Itt ez az évszak, a forró nyár, ismeretlen. Néha már voltunk 22-23 fok körül, de ennél több nem nagyon várható. Sőt már az is nagyszerű, ha alkalmanként 20 fok felé megy, mert már jónéhány napja nagyon hideg van, állandóan süvít a szél, Napnak se híre, se hamva. Tegnapelőtt egész nap esett az eső, hol ömlött, hol meg csak úgy szitált, hogy azt hihetted alig esik, de mégis pillanatok alatt eláztál. Aztán az esőt felváltotta sűrű köd, hirtelen valami klasszikus angol BBC-sorozatban vagy inkább az Üvöltő szelekben éreztem magam. Így köszöntött ránk tegnap a nyári napforduló, amikor is néhányan nyárköszöntő Szent Iván éj- (Midsummer Night) partit szerveztek a közösségben.

Ami volt: romantikus torony a hegy tetején, sziklás tengerpart, szitáló eső, sűrű, sötét erdő, viharos szél, gyertyák, epertorta, kandalló, vörösbor, swing és Frank Sinatra, kenyérsütés parázson, virág a lányok hajában. 

Ami nem volt: nyár.

Mégis... jó itt lenni! A fene se érti.

 

 

 Judittal, itteni anyámmal

Egy honap utan

Vasárnap kora este egy fárasztó hét után ülök a ház előtt, mellettem tea, sütemény és közben bámulom a tengert, a hullámok zúgása ide hallatszik. Nézem, hogy mennyivel feljebb van már a víz, mint volt pár órája, amikor még teljes apály volt. Tegnap este pedig, amikor utoljára láttam, tetőzött a dagály, alig lehetett látni a part menti köveket. Változás, változás. Folyton-folyvást….

Négy hete ilyenkor az autópályán robogtunk Pécsről Pest felé. Most meg itt ülök a devoni parton, és azon gondolkodom, hogy mennyire gyorsan eltelt ez a négy hét, ami közben mégis sokkal hosszabbnak tűnik. Sűrű minden, annyi az esemény. Furcsa érzés kerülget… mintha már nagyon régóta itt lennék, mintha mindig is itt lettem volna… Valahogy olyan természetes és ismerős lett hirtelen itt minden. Ha néha villanásokra eszembe jut a pesti életem, munkahelyem, az egyre távolabbinak tűnik. Persze nagyon hiányzik a család, a barátaim, nehéz újból elölről kezdeni mindent. Ismerkedni, új kapcsolatokat kialakítani, újból és újból elmondani ugyanazt, megtalálni a közös pontokat, és ráadásul mindezt egy másik nyelven. Amit beszélhetek akárhogy, érzésekről, gondolatokról, magamról beszélni a legnehezebb, egy nyelven, ami érzem, még nem az enyém.

Kezdem megszokni a munkát, a testem sem tiltakozik már (annyira). Életritmusom teljesen megváltozott. Az eddigi hétfőtől péntekig tartó munka, majd hétvégét, felváltotta a hétfőtől vasárnapig tartó munka. A megszokott fél 8-tól 4-ig tartó munkaidő helyett itt két műszakban dolgozunk, vasárnap pedig 3 órás szakaszokra vagyunk beosztva. Az egyelőre összevisszának tűnő munkarendet nehéz megszokni az eddigi kiszámítható napirendem után. Nagyjából 1-2 napos beosztást tudok megjegyezni előre, egyébként gyakran szaladgálok a faliújsághoz, hogy ellenőrizzem, mikor is kell dolgoznom. Az első hónapban jobbára csak a dining-on voltam, de lassan jön a cooking is. Illetve már jött is, mivel a múlt héten az egyik reggel, mikor még pont félúton voltam álom és ébrenlét között, bejött az egyik kolléganőm a szobánkba, hogy le tudnék-e menni a délutáni dining helyett most a cooking-ra, mert beteg lett valaki, és emiatt egyedül maradt egy lány. Így esett, hogy izgulni nem is volt időm, egyből a mélyvízben találtam magam. Dávid hasonlóan érezhette magát Góliáttal szemben. Egy ekkora konyhában minden óriási, nagyok a gépek, az edények, és nem egy személyre kell főzni, hanem százra vagy még többre. Sütni például nagyon jól tudok otthon, itt viszont szinte teljesen elvesztem a hatalmas keverőlapát, tepsi és méretes habverő között. Valahogy semmi sem állt kézre, és akkor az emeletes, gombokkal teli sütőről már nem is beszélek. Újabb kihívás tehát, megtanulni főzni ilyen léptékben.

Pénteken végre szünnapom volt (miután tíz napot dolgoztam egyfolytában). A legfontosabb egy hivatalos elintéznivaló volt, bankszámlát kellett nyitnom. Ehhez Lyntonba, a legközelebbi faluba kellett bemenni. Ide általában gyalog szoktunk menni, nagyjából két km. Tömegközlekedés errefelé már nincs, még egy kicsivel a világvége után van a Lee Abbey (és ez jó!) Ezúttal viszont nem kellett sokat gyalogolnom, mert alig indultam el, amikor felvett az egyik vendégünk, aki Lynton felé autózott éppen. A bankba előre megbeszélt időpontra mentem (ami azt jelenti errefelé, hogy tényleg be is hívnak a mondott időben). A számlanyitás kb. 15-20 percet vett igénybe, a végén pedig a szerződés egy alig két oldalas dokumentum lett, szemben az otthon megszokott sok oldalas, apróbetűkkel és lábjegyzetekkel teletűzdelt iromány helyett. Jó, az is igaz, hogy egy egészen alapszámlát választottunk, amivel például hitelt nem tudok felvenni, de hát azt nem is akarok.

A bankolás után végre volt időm alaposan szétnézni Lyntonban. A Városháza melletti térképen ez áll: England’s little Switzerland where Exmoor meets sea, azaz Anglia kis Svájca, ahol Exmoor találkozik a tengerrel. Nem szeretem ezeket a hasonlatokat, mert általában erősen túlzóak, Svájcot is csak fényképen láttam eddig, viszont az biztos, hogy múlt pénteken legalább az idő olyan volt, mint amilyet Svájcba képzelek. Hideg, borult, viharos szél fújt, a helybéliek szerint novemberi viszonyok voltak. Szerencsére a széldzsekim alatt három polárpulcsi is elfér, úgyhogy nem fáztam. Persze az egyik lány a közösségből, akit észrevettem az utcán, rövidujjú!!! vászoningben volt. A falu központjában áll egy kis templom, az anglikán egyházé, legelőször ide mentem be.

Szeretem ezeket a jellegzetesen angol templomokat: szürke kövekből épült, a torony tetején kőcsipke, a templomkertben temető, szürke, fekete kőtáblákkal. Itt még egy meredek sziklafallal övezett tengerpart is tartozik a látképhez.

A templom melletti út vezet le Lynmouthba, Lynton ikerfalujába, ami közvetlenül a tengerparton fekszik az Lyn folyó partján. Igazából két folyó is van itt, az East (Keleti) és a West (Nyugati) Lyn folyó, amik itt egyesülnek, és futnak a tengerbe. Nyugodtan csordogáló kis patak most mindkettő, mégis 1952-ben egy hirtelen jött esőzés nyomán a hatalmas áradat lerombolta a falut, elvitte az összes hidat, rengeteg házat és 34 ember életét. A két falu közül Lynmouth inkább turistásabb, mint Lynton, ennek megfelelően több az ajándékbolt, szuvenírárus, miegymás.

 

 East Lyn River

 

West Lyn River

 River Lyn

Természetesen teaházak is vannak, és fish and chipset is sok helyen lehet enni. Végül én a Lyndale Tearoom-ban kötöttem ki, és ettem/ittam meg a jól megérdemelt devonshire cream tea-met. 

 

Lyntonba visszamenni a legegyszerűbb libegővel, aminek a felső megállójától gyönyörű a kilátás a partvonalra. Inkább gyalog mentem vissza, csak hogy a sok evés mellett legalább valami mozgás is legyen.

 

Nagyon sok túraútvonal van a környéken (hurrááá!), talán a legismertebb közülük a South West Coast Path, ami a leghosszabb (1014 km) National Trail útvonal Angliában. Nem messze innen, a somerseti Mineheadből indul, végigköveti az egész devoni és cornwalli lélegzetelállító tengerpartot, majd délen ismét a devoni partokat, míg végül megérkezik a dorseti Poole-ba. Ezt biztosan nem fogom egyhamar végiggyalogolni, de rövidebb túrákra gyakran megyünk akár a napi shift-ek után, akár szünnapokon. Szerencsére van még itt néhány emberke, aki szeret túrázni. 

 

 

Lynton fölött magasodik a Hollerday Hill, ami egy rövid gyaloglással elérhető, és aminek a tetejéről lélegzetelállító a kilátás az egész környékre, a Valley of Rock’s-ra és a Bristol Channel-re. Lefelé jövet szembetalálkoztam néhány vadkecskével, amikből jó sok van a környéken. Úgy tűnt, békésen legelésznek, úgyhogy összeszedtem az összes bátorságom, és nyugalmat tettetve elsétáltam mellettük. Legkevésbé sem érdekeltem őket.

 

 

Lyntonban felfedeztem a kedvenc boltomat, méghozzá egy antikváriumot a Városházán. Amióta olvasni tudok, könyvek közt akármennyi időt el tudok tölteni, most is hosszasan válogattam, de végül önmegtartóztatást gyakoroltam, és csak két könyvet vettem meg. (Valamikor haza is kell majd vinni innen a sok cuccomat.) Az egyik egy keresztszemes mintagyűjtemény, mi más? A napokban éreztem először, hogy hiányzik a varrás, úgyhogy lehet, hogy ma bele is fogok kezdeni a Devon térkép kivarrásába. Találtam még egy-két könyvet Budapestről és egyet Pápáról is. Vajon ez utóbbi, hogy kerülhetett egy vidéki angol falu könyvkereskedésébe?

 

 

Hazafelé menet betértem még az itteni katolikus templomba és zárdába, jól meglepődtem, amikor először hallottam, hogy ilyen is van itt. Angliáról az a kép él bennem, hogy itt mindenki anglikán, közben pedig nem is. Ennyit a sztereotípiákról.

Alig indultam el hazafelé, amikor ismét megállt mellettem egy autó, az egyik hölgy volt az a Lee Abbey-ből, beugrottam hátra egy tündéri ovis kislány, egy rózsaszín hercegnő-jelmez és egy kutya mellé, és pont a négyórai teára értünk haza.

Közben hétfő délelőtt lett, szünnapom van ma is és holnap is. Ma édes semmittevés itthon, este vacsora - erre a hétre 120 vendég érkezik - holnap pedig bemegyünk Barnstaple-be, ami a legközelebbi nagyobb város.

Itt a vége, fuss el véle!