Egy honap utan

Vasárnap kora este egy fárasztó hét után ülök a ház előtt, mellettem tea, sütemény és közben bámulom a tengert, a hullámok zúgása ide hallatszik. Nézem, hogy mennyivel feljebb van már a víz, mint volt pár órája, amikor még teljes apály volt. Tegnap este pedig, amikor utoljára láttam, tetőzött a dagály, alig lehetett látni a part menti köveket. Változás, változás. Folyton-folyvást….

Négy hete ilyenkor az autópályán robogtunk Pécsről Pest felé. Most meg itt ülök a devoni parton, és azon gondolkodom, hogy mennyire gyorsan eltelt ez a négy hét, ami közben mégis sokkal hosszabbnak tűnik. Sűrű minden, annyi az esemény. Furcsa érzés kerülget… mintha már nagyon régóta itt lennék, mintha mindig is itt lettem volna… Valahogy olyan természetes és ismerős lett hirtelen itt minden. Ha néha villanásokra eszembe jut a pesti életem, munkahelyem, az egyre távolabbinak tűnik. Persze nagyon hiányzik a család, a barátaim, nehéz újból elölről kezdeni mindent. Ismerkedni, új kapcsolatokat kialakítani, újból és újból elmondani ugyanazt, megtalálni a közös pontokat, és ráadásul mindezt egy másik nyelven. Amit beszélhetek akárhogy, érzésekről, gondolatokról, magamról beszélni a legnehezebb, egy nyelven, ami érzem, még nem az enyém.

Kezdem megszokni a munkát, a testem sem tiltakozik már (annyira). Életritmusom teljesen megváltozott. Az eddigi hétfőtől péntekig tartó munka, majd hétvégét, felváltotta a hétfőtől vasárnapig tartó munka. A megszokott fél 8-tól 4-ig tartó munkaidő helyett itt két műszakban dolgozunk, vasárnap pedig 3 órás szakaszokra vagyunk beosztva. Az egyelőre összevisszának tűnő munkarendet nehéz megszokni az eddigi kiszámítható napirendem után. Nagyjából 1-2 napos beosztást tudok megjegyezni előre, egyébként gyakran szaladgálok a faliújsághoz, hogy ellenőrizzem, mikor is kell dolgoznom. Az első hónapban jobbára csak a dining-on voltam, de lassan jön a cooking is. Illetve már jött is, mivel a múlt héten az egyik reggel, mikor még pont félúton voltam álom és ébrenlét között, bejött az egyik kolléganőm a szobánkba, hogy le tudnék-e menni a délutáni dining helyett most a cooking-ra, mert beteg lett valaki, és emiatt egyedül maradt egy lány. Így esett, hogy izgulni nem is volt időm, egyből a mélyvízben találtam magam. Dávid hasonlóan érezhette magát Góliáttal szemben. Egy ekkora konyhában minden óriási, nagyok a gépek, az edények, és nem egy személyre kell főzni, hanem százra vagy még többre. Sütni például nagyon jól tudok otthon, itt viszont szinte teljesen elvesztem a hatalmas keverőlapát, tepsi és méretes habverő között. Valahogy semmi sem állt kézre, és akkor az emeletes, gombokkal teli sütőről már nem is beszélek. Újabb kihívás tehát, megtanulni főzni ilyen léptékben.

Pénteken végre szünnapom volt (miután tíz napot dolgoztam egyfolytában). A legfontosabb egy hivatalos elintéznivaló volt, bankszámlát kellett nyitnom. Ehhez Lyntonba, a legközelebbi faluba kellett bemenni. Ide általában gyalog szoktunk menni, nagyjából két km. Tömegközlekedés errefelé már nincs, még egy kicsivel a világvége után van a Lee Abbey (és ez jó!) Ezúttal viszont nem kellett sokat gyalogolnom, mert alig indultam el, amikor felvett az egyik vendégünk, aki Lynton felé autózott éppen. A bankba előre megbeszélt időpontra mentem (ami azt jelenti errefelé, hogy tényleg be is hívnak a mondott időben). A számlanyitás kb. 15-20 percet vett igénybe, a végén pedig a szerződés egy alig két oldalas dokumentum lett, szemben az otthon megszokott sok oldalas, apróbetűkkel és lábjegyzetekkel teletűzdelt iromány helyett. Jó, az is igaz, hogy egy egészen alapszámlát választottunk, amivel például hitelt nem tudok felvenni, de hát azt nem is akarok.

A bankolás után végre volt időm alaposan szétnézni Lyntonban. A Városháza melletti térképen ez áll: England’s little Switzerland where Exmoor meets sea, azaz Anglia kis Svájca, ahol Exmoor találkozik a tengerrel. Nem szeretem ezeket a hasonlatokat, mert általában erősen túlzóak, Svájcot is csak fényképen láttam eddig, viszont az biztos, hogy múlt pénteken legalább az idő olyan volt, mint amilyet Svájcba képzelek. Hideg, borult, viharos szél fújt, a helybéliek szerint novemberi viszonyok voltak. Szerencsére a széldzsekim alatt három polárpulcsi is elfér, úgyhogy nem fáztam. Persze az egyik lány a közösségből, akit észrevettem az utcán, rövidujjú!!! vászoningben volt. A falu központjában áll egy kis templom, az anglikán egyházé, legelőször ide mentem be.

Szeretem ezeket a jellegzetesen angol templomokat: szürke kövekből épült, a torony tetején kőcsipke, a templomkertben temető, szürke, fekete kőtáblákkal. Itt még egy meredek sziklafallal övezett tengerpart is tartozik a látképhez.

A templom melletti út vezet le Lynmouthba, Lynton ikerfalujába, ami közvetlenül a tengerparton fekszik az Lyn folyó partján. Igazából két folyó is van itt, az East (Keleti) és a West (Nyugati) Lyn folyó, amik itt egyesülnek, és futnak a tengerbe. Nyugodtan csordogáló kis patak most mindkettő, mégis 1952-ben egy hirtelen jött esőzés nyomán a hatalmas áradat lerombolta a falut, elvitte az összes hidat, rengeteg házat és 34 ember életét. A két falu közül Lynmouth inkább turistásabb, mint Lynton, ennek megfelelően több az ajándékbolt, szuvenírárus, miegymás.

 

 East Lyn River

 

West Lyn River

 River Lyn

Természetesen teaházak is vannak, és fish and chipset is sok helyen lehet enni. Végül én a Lyndale Tearoom-ban kötöttem ki, és ettem/ittam meg a jól megérdemelt devonshire cream tea-met. 

 

Lyntonba visszamenni a legegyszerűbb libegővel, aminek a felső megállójától gyönyörű a kilátás a partvonalra. Inkább gyalog mentem vissza, csak hogy a sok evés mellett legalább valami mozgás is legyen.

 

Nagyon sok túraútvonal van a környéken (hurrááá!), talán a legismertebb közülük a South West Coast Path, ami a leghosszabb (1014 km) National Trail útvonal Angliában. Nem messze innen, a somerseti Mineheadből indul, végigköveti az egész devoni és cornwalli lélegzetelállító tengerpartot, majd délen ismét a devoni partokat, míg végül megérkezik a dorseti Poole-ba. Ezt biztosan nem fogom egyhamar végiggyalogolni, de rövidebb túrákra gyakran megyünk akár a napi shift-ek után, akár szünnapokon. Szerencsére van még itt néhány emberke, aki szeret túrázni. 

 

 

Lynton fölött magasodik a Hollerday Hill, ami egy rövid gyaloglással elérhető, és aminek a tetejéről lélegzetelállító a kilátás az egész környékre, a Valley of Rock’s-ra és a Bristol Channel-re. Lefelé jövet szembetalálkoztam néhány vadkecskével, amikből jó sok van a környéken. Úgy tűnt, békésen legelésznek, úgyhogy összeszedtem az összes bátorságom, és nyugalmat tettetve elsétáltam mellettük. Legkevésbé sem érdekeltem őket.

 

 

Lyntonban felfedeztem a kedvenc boltomat, méghozzá egy antikváriumot a Városházán. Amióta olvasni tudok, könyvek közt akármennyi időt el tudok tölteni, most is hosszasan válogattam, de végül önmegtartóztatást gyakoroltam, és csak két könyvet vettem meg. (Valamikor haza is kell majd vinni innen a sok cuccomat.) Az egyik egy keresztszemes mintagyűjtemény, mi más? A napokban éreztem először, hogy hiányzik a varrás, úgyhogy lehet, hogy ma bele is fogok kezdeni a Devon térkép kivarrásába. Találtam még egy-két könyvet Budapestről és egyet Pápáról is. Vajon ez utóbbi, hogy kerülhetett egy vidéki angol falu könyvkereskedésébe?

 

 

Hazafelé menet betértem még az itteni katolikus templomba és zárdába, jól meglepődtem, amikor először hallottam, hogy ilyen is van itt. Angliáról az a kép él bennem, hogy itt mindenki anglikán, közben pedig nem is. Ennyit a sztereotípiákról.

Alig indultam el hazafelé, amikor ismét megállt mellettem egy autó, az egyik hölgy volt az a Lee Abbey-ből, beugrottam hátra egy tündéri ovis kislány, egy rózsaszín hercegnő-jelmez és egy kutya mellé, és pont a négyórai teára értünk haza.

Közben hétfő délelőtt lett, szünnapom van ma is és holnap is. Ma édes semmittevés itthon, este vacsora - erre a hétre 120 vendég érkezik - holnap pedig bemegyünk Barnstaple-be, ami a legközelebbi nagyobb város.

Itt a vége, fuss el véle!

A hely, ahol lakom.

Betűk helyett ezúttal inkább a képek beszéljenek, amik persze a tizedét sem képesek visszaadni a látványnak, de érzékeltetésnek talán jók lesznek. Nemreg jöttem be a vacsora utána teázásból (mert az nemcsak délután van, hanem minden étkezés után), és megint rácsodálkoztam arra a gyönyörű panorámára, amit most már két és fél hete minden nap látok, de még mindig lenyűgöz. Ahogy a Nap lemenni készül a tenger felett, a hullámok csapkodják a sziklákat, előttünk erdők, elképesztően zöld mezők, legelésző állatok.... Lee Abbey

 

  

  

Kilátás a kastély elől.

A főépület egy domb tetején áll.

A Lee Abbeynek saját farmja van bárányokkal, tehenekkel.

 

Lee Bay apálykor.

Secret Beach, ami annyira titkos, hogy mindenki tud róla.

Vagy lehet, hogy azért titkos, mert annyira nehéz megközelíteni, hogy csak kevesen vetődnek erre…

 

A kép nem érzékelteti eléggé, de néhol szinte függőleges a sziklafal, amin kötelek segítségével lehet le- és felkapaszkodni a Secret Beachre. Tériszonyosok el ne induljanak, és egyedül is veszélyes próbálkozni!

 

 A kötélhágcsós mutatvány után.

 

 

 

Hova visz az Út?

  

Úgy be vannak ágyazódva ezek a kavicsok a homokba, mintha soha nem akarnának elmozdulni. Aztán jön az első erősebb hullám, és viszi őket tovább. Ellenállni persze lehet, de ugyan minek….

  

Valley of Rocks (Sziklák völgye)

 

 

A Valley of Rocks lakói a vadkecske nyájak.

 

„Kedvenc” körforgalmam a semmi közepén. Mert ugyan minek is raknák le egyenesen azt az aszfaltcsíkot az angolok, ha egyszer van hely egy karikanak is?

 

Crosses. A tengerparti magaslaton állnak, a messziségben a walesi partok.

Ez most messze nem egy kereszszemes bejegyzes lesz. Idokozben Angliaba koltoztem, ahol egy evig egy, az anglikan egyhaz altal fenntartott szabadidokozpont, hotel-szerusegben dolgozom onkenteskent. Mivel ugyis mindenkinek ugyanazt irnam nagyjabol, ezert ugy gondoltam, hogy a legjobb az lesz ha ide irok egy levelfeleseget elmenybeszamolokeppen.

Sziasztok!

Megérkeztem Angliába, és villámgyorsan el is telt egy hét. Bár nem úgy tűnik mintha egy hét lett volna, hanem sokkal több.

Hol is kezdjem?

Múlt hétfőn 14 órás utazás után érkeztem meg a Lee Abbey-be, az ÉK-Devoni sziklás, cikk-cakkos tengerparton, erdők, mezők, csörgedező patak mellett álló kúriába. A mezőkre képzeljetek birkanyájakat meg teheneket, bocikákat (csak hogy kellően giccses legyen a kép). A barnstaple-e buszpályaudvaron ketten vártak rám, Judit, az egyik itteni magyar lány, aki már pár nappal korábban írt egy levelet, hogy ő fog segíteni nekem az elején a beilleszkedésnél, és akiről útközben az is kiderült, hogy Sárospatakra járt főiskolára, ami Újhelytől 10 km-re van, szóval kicsi a világ (Magyaro.), ez újból kiderült. Ott volt még Russ, a főnökünk, aki zimbabwei, és azonnal kiderült, hogy rokonlélek, mert számára is 30 foknál kezdődik a jó idő.

Másnap egyből szabadnappal kezdtem, ami nagyon jól jött, mert hullafáradt voltam egyrészt az utazástól, másrészt attól, hogy az indulás előtt 24 órával még javában táncoltam a barátnőmék pécsi lagzijában, alvásban tehát nem sok részem volt az utazás előtt. Azért is jól jött, hogy egyből pihenőnappal kezdtem, mert a rengeteg információ, újdonság, tudnivaló között teljesen elvesztem, állandóan Juditot kérdeztem, hogy mikor és hol kell lennem éppen. Arról nem is beszélve, hogy a ház valóságos labirintus, sose tudom, hova lyukadok ki. Igazi vidéki angol kúriához méltóan hosszú, keskeny, zegzugos folyosók követik egymást, a folyosók végén ajtók, majd újabb folyosók, szobák és lépcsők, aztán egyszer csak visszaérkezel oda ahonnan elindultál, pedig egész máshova akartál menni. Úgy érzem magam, mint a Roxfort Varázslóiskolában, csak itt szerencsére legalább a lépcsők és folyosók nem vándorolnak.

Aztán szerdán kezdődött a munka. A konyhán dolgozom, ahol egyelőre a dining-ra vagyok beosztva, azaz a főzésen kívül minden - a terítéstől kezdve mosogatáson át az ebédlő és a konyha tisztántartásáig - a feladataink közzé tartozik. Az első nap után – pedig az kivételesen egy rövid műszak volt, mindössze 6 órás – alig álltam a lábamon, csak bezuhantam az ágyba. És gondolkozhattam azon, hogy mi is az a munka… Mert az elmúlt 8 és fél év irodai munkája biztosan nem volt az. Itt két műszakban dolgozunk, ami biztos, hogy a reggeli (A shift) ¾ 7-kor, a délutáni (B shift) 2-kor kezdődik. Vége meg akkor van, amikor befejezzük a munkát. Ez lehet 6 óra is, mint az első napomon, de azóta már bőven volt olyan, hogy 9 órát dolgoztunk. És ez nem szünetekkel tarkított aktatologatás és emailezgetés meg telefonálás, hanem a kétszer 20-30 perc ebéd/vacsora szünetet leszámítva folyamatos fizikai munkát jelent. Szóval finoman szólva is fáradt vagyok, izomlázam van, fájnak a karjaim, (legjobb barátom Flector és Advil Ultra) és legszívesebben csak aludnék. Persze ez utóbbi nem sokszor jön össze, mert közben meg nagyon kedves, segítőkész emberekkel vagyok körülvéve, mindig van vmi program, a ház legnagyobb része még felfedezésre vár, és a tenger közelsége meg kifogyhatatlan időtöltést jelent. Sokszor csak kimegyek az épület elé, és bámulom a zöld mezőket, a kék tengert, a gyönyörű égboltot. Tegnap este például vacsora után palacsinta partira hívott minket David, a warden, aki ennek az egész intézménynek a vezetője, aztán még kisétáltunk néhányan a sötét erdőn át az egyik kilátóhoz. Szemben Wales fényei, előttünk a fekete tenger, felettünk a csillagos égbolt…. mesés volt. Mostanáig azt hittem, hogy csak a zöld színnek van a természetben megszámlálhatatlan árnyalata, de nem, a kéknek is, a tenger minden nap más színben pompázik.

Mi van még? Ja, igen, az időjárás (kiapadhatatlan téma az angolok számára) Angliát meghazudtoló módon gyönyörű. Amióta megérkeztem egy délelőtt volt csak esős, hideg, egyébként nagyszerű idő van, most is süt a Nap, néha már-már nyárias meleg van. Úgy tűnik, szeret engem Anglia, mert eddig még akárhányszor érkeztem ide, mindig szép idő volt.

Amivel viszont mindenképpen kezdeni kell valamit az az evés. A „Marcsi nem tud hízni” teóriát nyugodtan kidobhatjuk az ablakon. Marcsi tud hízni, csak naponta ötször kell ennie, lehetőleg minél több édességet, és persze konyhán kell dolgoznia, ahol minden mennyiségben hozzáférhetők a finomságok a nap bármelyik szakában. Jelenleg ott tartok, hogy az összes nadrágom, szoknyám szorít, de még a harisnyáim is. Igazából ez a számomra eddig ismeretlen folyamat már otthon elindult, mert már a szépséges, elegáns lagzis ruháimat is alig tudtam összecipzárazni magamon. De hát amíg otthon naponta 3× ettem, abból egyszer főtt kaját, itt 4×, 5× eszem, abból kétszer főtt ételt, persze vacsorára is, amihez mindig jár desszert is. Reggelire, tízóraira pedig szendvicsek, ilyen tojás, olyan tojás, kolbászok, sült szalonna, babkonzerv, mint tipikus angol reggeli. A délutáni tea – ami a magyar közhiedelemmel ellentétben nem 5 órai, hanem 4 órai (5-kor már javában zárnak a teaházak) – sem pusztán teából áll, okvetlenül kellenek hozzá teasütemények, kekszek, piték, miegymás. Na, jó azért ezek mellett van gyümölcs is meg saláta. Ja, és az esti műszakok után mindig előkerül a hűtőből – mert megérdemeljük –valami kis desszert is, csak úgy levezetésképpen. Egyet nem értek, miért mondják, hogy az angol konyha nem jó. Nagyon jó, és sajnos bőséges is.

A társaság nagyon jó, mindenki nagyon megértő, mindenkinek van egy kedves szava hozzám, és ezeken a kezdeti problémákon is keresztülment mindenki. A főnököm és Judit is azt mondta, hogy nagyjából 2 hónap, amíg a testem hozzászokik ehhez a leterheléshez, addig próbáljak sokat pihenni, aludni. Hát igyekszem. Nemzetiségileg teljes a kavalkád. A konyhán a három magyaron kívül van lengyel, orosz, indiai, feröer-szk-i, brazil, dél-koreai, bhutáni, ugandai és néhány angol is akad mutatóba. A szobatársam egy indiai lány, nagyon aranyos, sokat nevetünk. Jó így az elején, hogy nem egyedül van az ember a szobájában, mert az elég lehangoló lenne. Néhány hét/hónap után mindenki kap egy saját szobát, csak ezeknek a száma véges, ezért nagyjából érkezési sorrendben foglalják el az emberek.

Azt hiszem ennyi a lényeg nagyvonalakban, így az elején. Azt nem ígérem meg, hogy gyakran fogok írni, mert erre is nagyon nehezen szántam rá magam. Mindjárt mennem kell a mosókonyhába, mert lejárt a mosásom, aztán 4-kor átsétálunk Lyntonba, ami kb. 2 km-re van innen, ez a legközelebbi település. Holnap délutános vagyok, úgyhogy délelőtt lehet, hogy megint bemegyek Barnestaple-be, a múltkor felfedeztem ott egy hobbiboltot meg egy másikat, egy varrósboltot. Csak úgy a szétnézés végett, nem veszek semmit, mert itt nem akarok belefulladni a tevékenységekbe, mint otthon.

Legyetek jók vagy inkább rosszak!

Jó munkát, időtöltést, bulizást miegymást a hétre!

Puszi mindenkinek,

M!

Kozben mire odaig eljutottam, hogy fel is tegyem a bejegyegyzest ide, mar vissza is jottunk Lyntonbol. Nagyjabol fel ora seta a csodas napsutesben, a Sziklak volgyen keresztul, amirol majd teszek fel kepeket, csak meg nem sikerult attolteni a kameramrol. Azota mar egy ujabb kiados vacsoran is tul vagyok, ugyhogy most epp majd kipukkadok.

Izelitoul nehany foto: 

 Azota is a szobam ajtajan :)