Ez most messze nem egy kereszszemes bejegyzes lesz. Idokozben Angliaba koltoztem, ahol egy evig egy, az anglikan egyhaz altal fenntartott szabadidokozpont, hotel-szerusegben dolgozom onkenteskent. Mivel ugyis mindenkinek ugyanazt irnam nagyjabol, ezert ugy gondoltam, hogy a legjobb az lesz ha ide irok egy levelfeleseget elmenybeszamolokeppen.

Sziasztok!

Megérkeztem Angliába, és villámgyorsan el is telt egy hét. Bár nem úgy tűnik mintha egy hét lett volna, hanem sokkal több.

Hol is kezdjem?

Múlt hétfőn 14 órás utazás után érkeztem meg a Lee Abbey-be, az ÉK-Devoni sziklás, cikk-cakkos tengerparton, erdők, mezők, csörgedező patak mellett álló kúriába. A mezőkre képzeljetek birkanyájakat meg teheneket, bocikákat (csak hogy kellően giccses legyen a kép). A barnstaple-e buszpályaudvaron ketten vártak rám, Judit, az egyik itteni magyar lány, aki már pár nappal korábban írt egy levelet, hogy ő fog segíteni nekem az elején a beilleszkedésnél, és akiről útközben az is kiderült, hogy Sárospatakra járt főiskolára, ami Újhelytől 10 km-re van, szóval kicsi a világ (Magyaro.), ez újból kiderült. Ott volt még Russ, a főnökünk, aki zimbabwei, és azonnal kiderült, hogy rokonlélek, mert számára is 30 foknál kezdődik a jó idő.

Másnap egyből szabadnappal kezdtem, ami nagyon jól jött, mert hullafáradt voltam egyrészt az utazástól, másrészt attól, hogy az indulás előtt 24 órával még javában táncoltam a barátnőmék pécsi lagzijában, alvásban tehát nem sok részem volt az utazás előtt. Azért is jól jött, hogy egyből pihenőnappal kezdtem, mert a rengeteg információ, újdonság, tudnivaló között teljesen elvesztem, állandóan Juditot kérdeztem, hogy mikor és hol kell lennem éppen. Arról nem is beszélve, hogy a ház valóságos labirintus, sose tudom, hova lyukadok ki. Igazi vidéki angol kúriához méltóan hosszú, keskeny, zegzugos folyosók követik egymást, a folyosók végén ajtók, majd újabb folyosók, szobák és lépcsők, aztán egyszer csak visszaérkezel oda ahonnan elindultál, pedig egész máshova akartál menni. Úgy érzem magam, mint a Roxfort Varázslóiskolában, csak itt szerencsére legalább a lépcsők és folyosók nem vándorolnak.

Aztán szerdán kezdődött a munka. A konyhán dolgozom, ahol egyelőre a dining-ra vagyok beosztva, azaz a főzésen kívül minden - a terítéstől kezdve mosogatáson át az ebédlő és a konyha tisztántartásáig - a feladataink közzé tartozik. Az első nap után – pedig az kivételesen egy rövid műszak volt, mindössze 6 órás – alig álltam a lábamon, csak bezuhantam az ágyba. És gondolkozhattam azon, hogy mi is az a munka… Mert az elmúlt 8 és fél év irodai munkája biztosan nem volt az. Itt két műszakban dolgozunk, ami biztos, hogy a reggeli (A shift) ¾ 7-kor, a délutáni (B shift) 2-kor kezdődik. Vége meg akkor van, amikor befejezzük a munkát. Ez lehet 6 óra is, mint az első napomon, de azóta már bőven volt olyan, hogy 9 órát dolgoztunk. És ez nem szünetekkel tarkított aktatologatás és emailezgetés meg telefonálás, hanem a kétszer 20-30 perc ebéd/vacsora szünetet leszámítva folyamatos fizikai munkát jelent. Szóval finoman szólva is fáradt vagyok, izomlázam van, fájnak a karjaim, (legjobb barátom Flector és Advil Ultra) és legszívesebben csak aludnék. Persze ez utóbbi nem sokszor jön össze, mert közben meg nagyon kedves, segítőkész emberekkel vagyok körülvéve, mindig van vmi program, a ház legnagyobb része még felfedezésre vár, és a tenger közelsége meg kifogyhatatlan időtöltést jelent. Sokszor csak kimegyek az épület elé, és bámulom a zöld mezőket, a kék tengert, a gyönyörű égboltot. Tegnap este például vacsora után palacsinta partira hívott minket David, a warden, aki ennek az egész intézménynek a vezetője, aztán még kisétáltunk néhányan a sötét erdőn át az egyik kilátóhoz. Szemben Wales fényei, előttünk a fekete tenger, felettünk a csillagos égbolt…. mesés volt. Mostanáig azt hittem, hogy csak a zöld színnek van a természetben megszámlálhatatlan árnyalata, de nem, a kéknek is, a tenger minden nap más színben pompázik.

Mi van még? Ja, igen, az időjárás (kiapadhatatlan téma az angolok számára) Angliát meghazudtoló módon gyönyörű. Amióta megérkeztem egy délelőtt volt csak esős, hideg, egyébként nagyszerű idő van, most is süt a Nap, néha már-már nyárias meleg van. Úgy tűnik, szeret engem Anglia, mert eddig még akárhányszor érkeztem ide, mindig szép idő volt.

Amivel viszont mindenképpen kezdeni kell valamit az az evés. A „Marcsi nem tud hízni” teóriát nyugodtan kidobhatjuk az ablakon. Marcsi tud hízni, csak naponta ötször kell ennie, lehetőleg minél több édességet, és persze konyhán kell dolgoznia, ahol minden mennyiségben hozzáférhetők a finomságok a nap bármelyik szakában. Jelenleg ott tartok, hogy az összes nadrágom, szoknyám szorít, de még a harisnyáim is. Igazából ez a számomra eddig ismeretlen folyamat már otthon elindult, mert már a szépséges, elegáns lagzis ruháimat is alig tudtam összecipzárazni magamon. De hát amíg otthon naponta 3× ettem, abból egyszer főtt kaját, itt 4×, 5× eszem, abból kétszer főtt ételt, persze vacsorára is, amihez mindig jár desszert is. Reggelire, tízóraira pedig szendvicsek, ilyen tojás, olyan tojás, kolbászok, sült szalonna, babkonzerv, mint tipikus angol reggeli. A délutáni tea – ami a magyar közhiedelemmel ellentétben nem 5 órai, hanem 4 órai (5-kor már javában zárnak a teaházak) – sem pusztán teából áll, okvetlenül kellenek hozzá teasütemények, kekszek, piték, miegymás. Na, jó azért ezek mellett van gyümölcs is meg saláta. Ja, és az esti műszakok után mindig előkerül a hűtőből – mert megérdemeljük –valami kis desszert is, csak úgy levezetésképpen. Egyet nem értek, miért mondják, hogy az angol konyha nem jó. Nagyon jó, és sajnos bőséges is.

A társaság nagyon jó, mindenki nagyon megértő, mindenkinek van egy kedves szava hozzám, és ezeken a kezdeti problémákon is keresztülment mindenki. A főnököm és Judit is azt mondta, hogy nagyjából 2 hónap, amíg a testem hozzászokik ehhez a leterheléshez, addig próbáljak sokat pihenni, aludni. Hát igyekszem. Nemzetiségileg teljes a kavalkád. A konyhán a három magyaron kívül van lengyel, orosz, indiai, feröer-szk-i, brazil, dél-koreai, bhutáni, ugandai és néhány angol is akad mutatóba. A szobatársam egy indiai lány, nagyon aranyos, sokat nevetünk. Jó így az elején, hogy nem egyedül van az ember a szobájában, mert az elég lehangoló lenne. Néhány hét/hónap után mindenki kap egy saját szobát, csak ezeknek a száma véges, ezért nagyjából érkezési sorrendben foglalják el az emberek.

Azt hiszem ennyi a lényeg nagyvonalakban, így az elején. Azt nem ígérem meg, hogy gyakran fogok írni, mert erre is nagyon nehezen szántam rá magam. Mindjárt mennem kell a mosókonyhába, mert lejárt a mosásom, aztán 4-kor átsétálunk Lyntonba, ami kb. 2 km-re van innen, ez a legközelebbi település. Holnap délutános vagyok, úgyhogy délelőtt lehet, hogy megint bemegyek Barnestaple-be, a múltkor felfedeztem ott egy hobbiboltot meg egy másikat, egy varrósboltot. Csak úgy a szétnézés végett, nem veszek semmit, mert itt nem akarok belefulladni a tevékenységekbe, mint otthon.

Legyetek jók vagy inkább rosszak!

Jó munkát, időtöltést, bulizást miegymást a hétre!

Puszi mindenkinek,

M!

Kozben mire odaig eljutottam, hogy fel is tegyem a bejegyegyzest ide, mar vissza is jottunk Lyntonbol. Nagyjabol fel ora seta a csodas napsutesben, a Sziklak volgyen keresztul, amirol majd teszek fel kepeket, csak meg nem sikerult attolteni a kameramrol. Azota mar egy ujabb kiados vacsoran is tul vagyok, ugyhogy most epp majd kipukkadok.

Izelitoul nehany foto: 

 Azota is a szobam ajtajan :)