2016. augusztus 26., péntek

Spanyolország térképe/Map of Spain

(Scroll down for English!)

Amint befejeztem az utolsó öltést is a Devon térképen, azonnal hozzákezdtem a sorozat újabb darabjához, ezúttal Spanyolország térképéhez.
Próbáltam feltúrni az emlékeimet, mikor lett Spanyolország az egyik kedvenc országom. 1992-ig kellett visszapörgetni az időt, amikor is Barcelonában olimpiát, Sevilla-ban világkiállítást rendeztek fényes magyar sikerekkel. Gyerekkori naplóim tanúsága szerint ekkortájt kezdődött. Aztán folytatódott és erősödött az éveken át tartó történelem-, majd spanyolnyelv-tanulás során.
Pont 20 év telt el, mire teljesült az álmom, és először eljutottam Spanyolországba. Életem egyik legnehezebb időszakában fordulópont volt az az öt nap, új energiákat, új lendületet hozott. Azóta visszatértem, hogy újabb részeit fedezzem fel az országnak, és még így is, milyen kicsi töredékét ismerem.
Az évek teltek, új szenvedélyek jöttek. Mire hozzákezdtem a Heritage Crafts Spanyolország térképéhez, nyoma nem volt a régi szerelemnek, de mégis élmény volt újabb és újabb ismert helyeket varrni a térképre. Akkor még úgy gondoltam, hogy az én falamra kerül majd. Az, hogy nem így lesz, annak köszönhető, hogy van valaki, akinek Spanyolország a szenvedélye; kedves barátnőm, hozzá kerül a kép. A művet már át is adtam (a legjobb helyre kerül), csak egy kicsit visszakértem, mert jövő hét végén Győrben szerepel egy keresztszemes kiállításon.
És ezzel egyelőre befejeztem a térképvarrást. Az elmúlt három évben csak a két térképet varrtam, a végén alig vártam már, hogy túl legyek az utolsó öltésen is. Habár "mennyiségre" nincs sok öltés a képen, de bonyolult volt varrni a sok fél-, negyed-, hosszúöltést, aprólékos épületeket, hajókat, vitorlásokat kontúrokkal, stb. Pedig lapul még egy Cornwall térkép a fiókomban az Anglia megyéi sorozatból. Hát majd egyszer.
A keretezés gyönyörű lett, pedig először féltem, hogy nem jól választottam a kék keretet a bársonyos paszpartuval aztán, amikor kedvenc keretezőm elém tette a kész művet, megint rá kellett jönnöm, hogy bízhatok az ízlésemben. :)

Észak és ... /North and...

... dél. / South.

Mind közül a legkülönlegesebb Toledo./My special place, Toledo.
Map of Spain

Once I'd finished the last stitch on my map of Devon, I immediately started to do the next pattern by Heritage Crafts, Map of Spain. I still remember, it was at the community retreat in January 2015. Memorable time.
I've tried to search in my memories when Spain had happened to be one of my favourite countries. I had to go back to 1992 when Barcelona hosted the Olympic Games and Sevilla hosted the World Expo with brilliant Hungarian success. According to my diary, it started that time. Then went on and on, while studying History and Spanish language.
By the time my dream came true and could visit Spain first time, 20 years passed. At one of the hardest time of my life, those 5 days were kind of crosspoint for me like a refreshing and renewing treatment. Since that, I've already gone back to discover more and more of Spain but yet I hardly know it. Must go back.
Years flew by, new passions came. When I started to do this map, old feelings disappeared but embroidering familiar places with all those happy memories always pleased me. At first, I thought this map was going to decorate the wall in my flat, but in the meantime, it turned out that it would be a nice gift for my dear friend, who has a real passion to Spain.
And I stop now to embroider more maps, as in the last 3 years I'd been making just these two maps.  Though I still have Map of Cornwall in my sewing box but it was just enough now from all those half and quarter stitches, tiny places, boats, etc.
I'm happy with the blue frame which made me nervous after choosing it but when I saw for the first time in the workshop, just realised I was right... again. :)

2016. június 8., szerda

Devon megye térképe

Angliába soha nem vágytam. Az, hogy egyszer ott fogok élni soha eszembe sem jutott. Aztán... 
Egy munkahelyi Erasmus-ösztöndíjjal kezdődött Dél-Devonban, Plymouth-ban, ahová angolt tanulni mentem. Devon megyébe könnyű volt beleszeretni - zöld lankák, a kék ezer árnyalatában játszó tenger, lila hangamezők, soktornyú templomok, kúriák. Annyira, hogy amikor egy év múlva újból Plymouth-ba mentem folytatni a nyelvtanulást, már hazaérkeztem. Még félév múlva pedig úgy alakult, hogy felszámolva jól bejáratott itthoni életemet, Észak-Devonba költöztem. ahol a csodálatos Lee Abbey-ben töltöttem két évet. Ez a két év sok mindenről szólt, de semmiképpen sem a korábbi évek túlhajszoltságáról és állandó tevékenykedéséről. Sokkal inkább a lassításról, megállásról, sőt megérkezésről. Ennélfogva a hímzés sem volt előtérben, jó néhány hónap telt már el, mire először tűt és vásznat vettem a kezembe. És szépen, lassan, másfél év alatt elkészült Devon megye térképe. Emlékezetes a pillanat, amikor kezdtem, és az is, amikor befejeztem. Ma elhoztam a keretezőtől.
A szívemnek legkedvesebb Észak-Devon közelebbről. Az eredeti mintát újraterveztem, hogy rákerülhessen a Lee Abbey, Octaggal, South Tower-rel.


Ui. Milyen a szerelem?! Elmúlik... Anglia ahogy jött, úgy el is múlt, röpke 4 év alatt. Nem, már nem vágyom vissza. De Devon megye említésére még mindig felkapom a fejem, és mosolyognom kell, ahányszor csak rágondolok.

2016. április 23., szombat

Újra itt

Keresztszemes alkotásból nem sok készült mostanában, annak is három éve immár, hogy hímzős bejegyzés született. Ámde közben gyűltek, gyűlnek az élmények, így elkezdett érlelődni egy gondolat, életet kellene lehelni a blogomba. Vagy lehet, hogy nem is a régibe kellene életet lehelni, hanem egy újnak kellene utat engedni? Hamarosan ez is kiderül. 
Addig is, amíg ez megtörténik, mutatok néhány képet arról a kevéske alkotásról, ami mostanában született.
Nagy kedvenceim voltak régen a mobiltokok, viszonylag gyorsan elkészültek, dekoratívak voltak és egyediek, és mint kiderült nemcsak én szerettem őket, hanem mások is, így újabbakat csináltam két kedves ismerősnek. A minták, hasonlóan a korábbiakhoz, az art deco mintafüzetből kerültek ki. Az első darab egy fémszálas krémszínű Aidára készült, íme:


A másik új formát kapott, az eddigi tépőzáras nyitás helyett ez felhajtós lett, így nem kell a tépőzárral bajlódni.


A minta közelebbről

Ez utóbbi annyira megtetszett, hogy hamarosan magamnak is készítek egyet a vadiúj és okos telefonomra.

Ugyan egyelőre kezelhetetlennek tűnő, krónikus időhiányban szenvedek, azért jutott idő még valamire. Régóta készültem, hogy készítek egy tárolót az ékszereimnek. Korábban már volt egy jó nagy dobozom, sok-sok rekesszel, de az elmúlt néhány év sok költözést hozott az életembe, ez pedig annak a lehetőségét, hogy megszabadultam sok, korábban fontosnak hitt holmimtól, például rengeteg ékszertől. Így a régi doboz üresen vár szüleim házában, a mostani ékszereim pedig más helyre kerültek. Ide:

Egy egyszerű parafatáblát vettem, amire ráillesztettem egy darab csipkét, majd körberagasztottam selyemszalagokkal. A csipkére nagyszerűen lehet ráakasztani az ékszereket, és mivel minden szem előtt van, így tudom őket variálni, és nincs az, hogy csak néhány kedvencet hordok.


 Innen jön majd a folytatás az egyik legnagyobb, de mindenképpen legkedvesebb alkotásommal.

2014. február 7., péntek

Egy különleges karácsony II.

Másfél héttel karácsony előtt

A Lee Abbey-ben hagyomány, hogy együtt megyünk az erdőbe kivágni a karácsonyfánkat. Ilyenkor visszük magunkkal az ebédet (nem kell nagy dologra gondolni, krémleves, zsemle, süti, forró csoki volt a menü), és miután megettük, megnézzük, ahogy az Estate Team tagjai kivágják a fát. Idén ez pont a gingerbread verseny utolsó napján volt, így miután sárosan, lucskosan visszaérkeztünk, egyből az asztal mellé ültünk, hogy befejezzük a csinos kis házikónkat.
Ez lett belőle:

A zsűrinek nagyon nehéz dolga volt, gyönyörű és ötletes alkotások készültek. Fotók itt. Mi végül nem kerültünk az első háromba.

Egy héttel karácsony előtt

Elkezdtük feldíszíteni a házat, ami egy ekkora épület esetében napokat vett igénybe, de a végeredmény csodás lett. Kiélhettem a kreativitásomat, varrtam filcszivecskéket, készítettem koszorút, stb.


Az egyik legjobb dolog a Lee Abbey-ben az ún. spiritual formation group, kb. spirituális átalakulás csoport. Az első hat hét után mindenki bekerül az egyik ilyen csoportba, ahol aztán a hátralévő időben 7-8 másik emberrel minden szerdán együtt töltünk egy kis időt. Hogy mivel, az leginkább a csoportvezetőkön múlik, valamiféle lelki fejlődés lenne a cél. Nekem őrülten szerencsém van, a számomra lehető legjobb helyre kerültem. A házaspár, akikhez járok elképesztő spirituális érzékenységgel, odafigyelni tudással megáldott emberek, rendszerint alig várom a szerdákat. A karácsony előtti utolsó szerda koreográfiája hasonló volt, mint a szokásos alkalmaké, csak a különféle lelki témájú filmek nézése, majd beszélgetés helyett, ezúttal Mr. Bean karácsonyát néztük, majd beszélgettünk, és közben jó sokat ettünk meg ittuk a forraltbort.

Hat nappal karácsony előtt (dec. 19.)

Miután ünneplőbe öltöztettük a házat, de még a vendégek nem érkeztek meg, tartottuk a community karácsonyi partiját. Igazi super posh, elegáns karácsonyi parti volt, mindenki a legszebb ruhájában. Ilyen alkalmakkor mindig meglepődök, hogy az egyébként stílusban és öltözködésben nem nagyon jeleskedő angol nők mennyire elegánsan és gyönyörűen tudnak kinézni, ha akarnak. Vacsora előtt odajött hozzánk James, a kreatív igazgató, hogy akkor ugye nem felejtettük el, a vacsora után fellépünk a karácsonyi műsorban magyar népdalokkal. Öööööö, de igen, teljesen elfelejtettük. Történt ugyanis, hogy hetekkel az est előtt, amikor James összegyűjtötte a műsorszámokat, mi nagy lelkesen igent mondtunk, majd azzal a lendülettel el is felejtettük az egészet. Azért annyira nem nagy ördöngösség néhány népdalt elénekelni, úgyhogy nagy hirtelen kiválasztottunk hármat-négyet, összeállítottuk a sorrendet, és mentünk enni. Illetve én nem ettem, mert a vacsora pocsék volt, valamiféle vadas pörköltszerűség. Nemcsak nekem nem ízlett, hanem a többieknek sem, úgyhogy könnyen meg lehetett különböztetni a briteket a többiektől, a britek ettek, a külföldiek fanyalogtak. De legalább nem híztunk.
Vacsora után egy elképeszően színvonalas karácsonyi estet kaptunk, adtunk egymásnak, énekléssel, tánccal, vicces jelenetekkel, koncerttel. Őrült jó volt.


Az eredmény, másnap reggel torokfájással ébredtem, nyelni sem bírtam. Egy napig pocsékul voltam, bevetettem a teljes gyógyitó arzenálomat, így szombatra már egészen jól lettem.

Négy nappal karácsony előtt (dec. 21.)

Aznap ezt írtam a naplómba: „A karácsony elkezdődött. Most már tényleg. Hosszú-hosszú hetek, kb. két hónap készülődés után, ma megérkeztek a vendégek, és a welcome partival kezdetét vette a karácsonyi houseparty. Nekem eszembe sem jutott, de Pixie említette a welcome-on, hogy ma van a téli napforduló, innentől rövidülnek az éjszakák, és hosszabbodnak a nappalok. A fény győz a sötét felett. A legnagyobb sötétben születik meg a fény.” Régebben ezzel a gondolattal tudtam túlélni a telet. Most nincs szükség ilyen kapaszkodókra.

Három nappal karácsony előtt (dec. 22.)

Különleges vasárnap a Lee Abbey-ben. Nincs Sunday Service, nincs croissant reggelire, nincs Sunday Roast ebédre. Mindez ezúttal karácsony első napján lesz. A nap fénypontja az esti Christmas Carol Evening volt.


A gyönyörűen feldíszítített Octagban (ez a legnagyobb terem az épületben) sok-sok gyertyafény mellett énekeltünk karácsonyi énekeket, illetve olvastuk a karácsonyi történetet a Bibliából. Minden részt más-más nemzetiségű ember a saját anyanyelvén olvasott. A karácsonyi dalok sem csak angolok voltak, mi magyarok a Betlehem, Betlehem kezdetű népdalt énekeltük, de a németek is hoztak egy szép dalt. Igazi ajándék volt az egész este!



Két nappal karácsony előtt (dec. 23.)

Este a Christmas Show első előadása. Óriási siker volt, a vendégek szerették, mi is.

Egy nappal karácsony előtt (dec. 24.)

Igazából ez már olyan félig karácsony. „A”shiften voltam, ami azt jelenti, hogy reggel ¾ 7-kor kezdtünk, és délután 4 előtt fejeztük be. Angliában a december 24-e nem bír olyan jelentőséggel, mint nálunk, és még sok más országban, pl. Svájcban, Németo-ban, Brazíliában. Már régebben kitaláltuk, hogy akiknél december 24-én van a karácsony bensőséges (és ajándékozós) része, csinálunk magunknak egy külön karácsonyt. Úgyhogy munka után telefon majd skype a családdal, aztán felmentem én is a Cave-be, ami a gyerekszabadidőközpontunkban van, és ahol a nevéhez illően olyan hideg volt, mint egy barlangban, ugyanis - mivel hosszú ideig nincsenek vendégek - nem nagyon fűtenek. Szereztünk egy kis karácsonyfát, sütöttünk sokféle német és magyar édességet, a svájci Manuela hozott sok-sok igazi, finom svájci csokit, természetesen volt forraltbor és forrócsoki, és kibontottuk az otthonról kapott ajándékainkat. (Igazából én már akkor kibontottam majdnem mindent, amikor meghozta a posta, de erre az estére visszacsomagoltam, és újból kibontottam.)


Az összejövelt hamarabb otthagytam, mert ismét megkörnyékezett a nátha és a torokfájás. Egyet még telefonáltam az otthoniaknak, majd nem mentem a nagyon várt gyertyafényes éjféli misére, inkább lefeküdtem aludni, mert másnap még ennél is intenzívebb nap várt ránk.

Karácsony első napja (dec. 25.)

A nap korán kezdődött, 7.30-kor az egész community két csoportban járta a ház összes folyosóit karácsonyi énekeket énekelve, és közben minden vendég ajtaja elé letettük az ajándékot.


Éneklés után a Garden Lodge-ban gyülekeztünk (imádom, hogy Angliában – mármint azon a részén, amit ismerek – neve van a házaknak), hogy megkapjuk a saját ajándékainkat. David és Pixie nappalija elég nagy, akár 90 ember is elfér benne. Aha, kb. még a csilláron is lógtunk. Kicsi, nagy, vicces, unalmas, mindenféle ajándék volt, amiket ott helyben kibontottunk nagy röhögések közepette. Én egy pár ezüstfülbevalót kaptam.


A gyors reggeli után hosszas készülődés, majd egy meglepően rövid Sunday Service, utána állófogadás sherry-vel, majd pedig vacsora délután fél 2-kor. Komolyan, itt a karácsonyi ebédet (sőt néha a szimpla vasárnapi ebédet is) - tök mindegy hánykor van - mindenképpen vacsorának hívják. Mondják, az angol könnyű nyelv...



A tradicionális brit karácsonyi ebéd vacsora sült pulyka, ehhez jött még nálunk párolt paszternák mézzel és szezámmaggal, párolt kelbimbó, gravy, stuffings (zöldséges fasírtszerűség), sárgarépapüré, vörösáfonyaszósz, szalonnába tekert kolbászka, grillkrumpli. Nemcsak, hogy jól nézett ki, hanem nagyon finom is volt. Úgy látszik az angol konyha olyan, mint az angol nők. Ha nagyon kell, akkor összekapják magukat.


Vacsora után eljött a nagy pillanat, kihozták a Christmas Puddingot. Az egyik lelocsolta alkohollal, a másik meggyújtotta, a többiek énekeltek, majd mind megették.

Azaz, én egy harapást ettem csak. Sejtettem, hogy az a sütemény, ami tele van mazsolával és aszalt gyümölccsel nem lesz a kedvencem, de semmiképpen sem akartam kihagyni életem egyetlen, első és utolsó Christmas Puddingját. Ezt is kipróbáltam, pipa.


Ebéd előtt sherry, ebéd közben bor, ebéd után.... tea. Mi más? Plusz Cathy műalkotás sütije. És még valami, a Őfelsége, Királynő ünnepi beszéde, amit az Octagban felvételről nézhetett minden jóravaló állampolgár.

Van a Lee Abbey-ben egy kedves szokás, az ún. nyitott házak. Ez annyit jelent, hogy a community-ben élő családok az ünnepek alatt kijelölnek egy időpontot, amikor otthon várják a community tagokat, mi meg megyünk és együtt vagyunk. Igazából máskor is mehetünk, de karácsonykor kicsit talán fontosabb, hogy senkinek ne kelljen a szobájában, egyedül töltenie a karácsonyt, ezért van ez a nagyszerű lehetőség, családdal tölthetjük az ünnepet. Tea után én is felmentem a Garden Lodge-ba, ahol a reggeli őrület után, csak néhányan voltunk. Beszélgettünk, eszegettünk, iszogattunk, sokan hozták a karácsonyi ajándékaikat kibontani. Nagyon-nagyon hangulatos, bensőséges, örömdélután volt.

Majd innen mentem a konyhába, az aznapi három órámat ledolgozni. Könnyű shift volt, vacsora után „csak” el kellett mosogatni, és kitakarítani a konyhát. Szerencsére hárman voltunk, és gyorsan befejeztük, aminek rettenetesen örültem, mert volt még egy programom aznap estére.
Van valami napjaink Britanniájában, ami talán még a Királynő beszédénél is fontosabb karácsony napján. Ez pedig nem más, mint a Downton Abbey karácsonyi különkiadása. Aki még nem kezdte el nézni az első egy-két évadban még oly’ kitűnő sorozatot, az ne is kezdje el, mert sajnos a negyedik évadra dallasi szintre süllyedt, így hát bármennyire is örültem, hogy ezt az évadot már Angliában nézhetem, az évad közepén csalódottan abbahagytam. Persze ez nem jelentette azt, hogy a karácsonyi epizódot nem vártam nagyon, munka után rohantam a tévészobába, ahol sok-sok nyugdíjas angol nénivel és bácsival együtt néztük Crawley-ék és szolgáik londoni kalandjait.

Karácsony második napja (december 26.)

Reggel nem bírtam kinyitni a szemem. Na, nem a fáradtságtól, hanem a kötőhártyagyulladástól. Juhúúú, még egy ajándék. Azért enélkül is kibírtam volna. Mellé még jó kis torokfájás, köhögéssel tarkítva, úgyhogy innentől ágyban töltöttem a karácsonyt. Szerencsére 26-án nem voltam beosztva, 27-e meg a heti szabadnapom volt, így nem kellett betegszabira mennem, még jobb.

Nos, ennyi volt a karácsony publikus része, meg nehany foto itt.

Azóta meg.....

Volt egy nagyszerű szilveszterünk, majd bezártunk két és fél hétre, és kipihentük a két zsúfolt ünnepi hetet. Volt tréning a vezetőknek, aztán a community-nek, sardinest játszottunk, moziba mentünk, kipróbálhattuk az összes szabadidősprogramot, amit a vendégek szoktak. Itt például falat mászok,


Aztán az élet visszatért a régi kerékvágásba, vendégek jönnek, mennek, én meg ismét beszüntetem a blogírást.

Köszönöm, hogy olvastatok!

2014. január 20., hétfő

Egy különleges karácsony I.

Egy különleges karácsony

Néhanyan kérdeztétek, milyen egy angol karácsony. Igazából, nem tudom. Itt a Lee Abbey-ben angol, keresztény és speciális Lee Abbey-s hagyományok keverednek, ezekből jött össze egy egészen különleges egyveleg. Megpróbálom szavakba önteni.

Két és fél hónappal karácsony előtt

Már október elején elkezdődtek a karácsonyi kórus próbái. Innentől kezdve minden vasárnap délután próba. Minél több dalt szeretnenk megtanulni, hogy aztán legyen miből válogatni.


Két hónappal karácsony előtt

Kihúztuk a Secret Santa-t. A Lee Abbey-ben hagyomány, hogy mindenki húz egy nevet a közösség tagjai közül, akinek ajandekot vesz. Fontos, hogy titokben kell(ene) tartani a nevet. Karácsony első napján egy nagy közös ajándékbontás keretében kapjuk majd meg a meglepetéseinket.


Hét hétttel karácsony előtt

Szokás a Lee Abbey-ben, hogy karácsony előtt az egesz community elmegy egy napra Exeterbe, majd este egy nagy, közös karácsonyi vacsorára. Idén jócskán előre hozták ezt az alkalmat, így már a november eleji egy hetes zárt időszak elejen, november 4-én ettük a karácsonyi sült pulykát, és bontottuk a christmas crackers-t. Exeter egyébként Devon megye szekhelye, Dél-Devonban az Exe folyó partján található egyetemi város, leginkább 14. századi katedrálisáról hires.

Exeter katedralisa
A városnézés és vásárlás után a karácsonyi vacsora helyszíne az Old Station’s Inn nevű pub volt, ami nem messze a Lee Abbeytől, egy Blackmoor Gate nevű helyen áll, az Exmoor Nemzeti Park legszélén. Valamikor itt volt a Lynton-Barnstaple vasútvonal egyik állomása, amit évtizedekkel ezelőtt bezártak. Most a régi épületben egy jellegzetes angol fogadó mőködik, ami a Lee Abbey (egyik) karácsonyi vacsorájának volt a helyszine. A menü a hagyományos angol Sunday Roast, azaz sült marha vagy pulyka sült és párolt zöldségekkel, szószokkal, közte az elmaradhatatlan gravyvel, ami kb. olyan mintha valami nagyon sűrű húsleves lenne, és aminek a minőségére nagyon-nagyon kényesek az angolok, „mert egy jó gravy még egy rossz Sunday Roast-ot is képes feljavítani, míg egy rossz gravy elrontja az egészet, legyen bármilyen jó is az étel” – idézet a főnökömtől. Amúgy kb. olyan ez a Sunday Roast az angoloknál, mint nálunk a rántott hús vasárnap ebédre. Majdnem elmaradhatatlan, a Lee Abbeyben tiz vasárnapból kilencszer garantáltan ez van. Unalmas egy idő után, de valahogy mégis úgy hozzátartozik. Egyébként meg nem rossz.
Az Old Station's Inn-ben kibontottuk az első christmas crackers-eket is, ami az angol karácsonyesték elmaradhatatlan tradíciója. Külsőre leginkább egy nagy szaloncukorra emlékeztet, a két végét két ember megfogja és elkezdik húzni. Ettől a „szaloncukor” nagy pukkanással szétszakad, a belsejében lévő mütyűröket pedig az kapja, akinek a kezében a nagyobb rész marad. Belül mindig van egy cetli valami fárasztó viccel, egy papírkorona, amit aztán a fejünkre teszünk illetve valami kis műanyag kacat.


Még több fotó itt.

Hat héttel karácsony előtt

Elkezdődtek a karácsonyi előadás próbái. Hagyomány a Lee Abbey-ben, hogy nyárra, húsvétra és karácsonyra valamilyen műsorral készülünk. Ezúttal egy megtörtént eseményen alapuló zenés-táncos darabot – The Peace Child – adtuk elő. A történet a képzeletbeli Mambica szigetén játszódik, és két helyi törzs viszálykodásáról valamint főként arról szól, hogy hogyan kötöttek mégis békét. Én a wanakeekee törzs egyik tagja vagyok. Próbák minden vasárnap este vacsora után.
Egyik karácsony előtti programunk volt a Kreatív hétvége hölgyeknek elnevezésű „konferencia”, amit az ilyen-olyan kreatív technikák szerelmeseként magam is nagyon vártam. Mivel jó előre erre a hétvégére kértem a szabadnapjaimat, időm is volt csatlakozni a programokhoz. A tűzzománcozást korábban már próbáltam egyszer, most két nyakláncmedált készítettem, egyik anyukám karácsonyi ajándéka, a másik indiai barátnőm „jaj, de jó, hogy visszajöttél a szabidról” ajándéka lett.


Ellentétben a tűzzománcozással, a tűnemezelést még sosem próbáltam. Elsőre egy képeslapot készítettem, ebből is ajándék lett.


Egy hónappal karácsony előtt

Elkezdtük készíteni a Christmas Puddingot. A Szeeeent Christmas Puddingot. Minden hagyományos angol desszertek leghagyományossabbikát. Először is egyáltalán nem puding, mármint nem abban az értelemben, ahogy nálunk. Az angolban ugyanis a pudding szóval nem azt a sokféle ízű szószt illetik, amit a magyarban, hanem a desszertet úgy általában. Tehát pudding a jégkrém, puddingok a különféle sütemények, pudding a brownie, stb.
A karácsonyi pudding elkészítése elég macerás, nem véletlenül kell elkezdeni már hetekkel karácsony előtt. A hozzávalók is elég érdekesek. Valahol azt olvastam, hogy 13 összetevője van, mivel Jézus és az apostolok 13-an voltak. Nem én lennék, ha nem akartam volna leellenőrizni biztos forrásból ennek valóságtartalmát, úgyhogy megszámoltam a mi receptünk hozzávalóit, ami 19. Hm... ugy tunik, mégsem ragaszkodunk annyira a hagyomanyokhoz a Lee Abbey-ben. Rengeteg mazsola és egyéb szárított gyümölcsök kellenek bele, sok-sok sör, nálunk pl. Guinnes illetve rum. Ezenfelül kell még bele egy bizonyos marhafaggyu (suet), ami a marha, esetleg bárány veséje korul találhato háj. Elég érdekes fejet vágtam, amikor ez utóbbit meghallottam, korábban már-már kezdtem azt gondolni, hogy nekem aztán semmi meglepetést nem tudnak okozni a britek étkezés terén, aztán előjöttek ezzel a vesehájmizériával.... Viszont tekintettel a vegetáriánusokra, meg arra, hogy a Lee Abbey-ben sajnos nagy gondot kell fordítanunk a különleges étkezésű igényű emberekre, nálunk végül valami vegák által is ehető marhavesefaggyu-pótlék került a karácsonyi desszertbe. De hivatalosan az állati eredetű cucc kellene bele. További hagyomány, hogy a családtagok mindegyike kevergeti ezt a különös tésztát, és miközben keverik kívánni kell valamit. Én is kevertem, és kívántam, ami azóta már teljesült is, úgyhogy lehet valami ebben a kevergetésben. Vagy a marhavesehájban. Vagy..... A nagy közös kevergetés után állni kell hagyni a tésztát, majd másnap 8 órán keresztül gőzölni. Ezutan ujból megy a spájzba egészen december 25-ig, amikor is tálalás elott 2 órán keresztül kell gőzölni, majd alkohollal leönteni, és  meggyujtani. Ennyi viszontagság és várakozás után már lehet is fogyasztani.

Három és fél héttel karácsony előtt

Advent első vasárnapja, amikor is Lee Abbey-s magyarok (vagyunk heten) este munka után, próba előtt a sok rohanás közben egy kicsit megálltunk, és egyikünk szobájában összegyűlve gyertyafény mellett közös énekléssel, imádkozással, együttgondolkodással készültünk az ünnepre. A hátralévő három vasárnap is sikerült megtalálnunk erre az alkalmat, ami egyáltalán nem volt egyszerű.
A Kitchen Team adventi naptárját a főnökünk felesége készítette, érkezési sorrendben minden nap más ember bonthatott ki egy csomagocskát. Én nyolc hónap ittléttel már nagyon rutionos önkéntesnek számítok a Lee Abbey-ben, így hát már december elején megkaptam a sajátomat.
Lee Abbey-s hagyomány a Jesse Tree, azaz Jesse fa készítése. Na, az tartott még sokáig, amíg ennek mibenlétét megfejtettem. Annyit tudtam, hogy Jesse valaki a Bibliából, de hogy ki, és ugyan mit akar egy fával az teljes rejtély volt. Tehát a megfejtés: Jesse Dávid király apja az Ószövetségben, (persze magyarul egészen más neve van, még szép, hogy nem értettem), a fája pedig a belőle kiinduló családfát jelképezi, amiből aztán a várt Messiás is megszületett. A Jesse Tree-re advent minden egyes napján felkerült egy dísz, mindig egy olyan, ami az aznapi bibliai szakaszra utalt. Még mindig meglepődök, hogy mennyi kreatív ember van a Lee Abbey-ben, ezúttal is gyönyörű minialkotások készültek. Egyik kedvencem Mózes égő csipkebokra volt vörös és narancsszínű tüllből.

Két és fél héttel karácsony előtt

Eljött a várva várt pillanat, reggeli után elmentek a vendégek, és a Ház bezárt két hétre. Nem maradt csak a community, ez a kb. 90 fős „család”, és a karácsonyi készülődés a célegyenesbe érkezett.
Ezek a zárt időszakok mindig nagyon jók, több ilyen is van egy évben, általában egy-egy hét, de karácsony előtt, és újév után mindig hosszabb időre bezárunk. Ilyenkor minden sokkal lazább, ami nem azt jelenti, hogy semmit nem kell csinálni, de pl. nem kell csak a comunity-re főzni, és egy 40-50 fős vacsora már igazán semmiség nekünk a 140-150-hez képest. Általában ilyenkor van idő a nagyobb takarításokra, de szoktak lenni lelki tréningek a community számára, ez a kisebb-nagyobb partik, filmnézések és mindenféle közös programok időszaka. Éééés ilyenkor játszuk a két elmaradhatatlan „társasjátékot”, a sardines-t és az escape-et.
Előbbi - sardines, azaz szardíniák - menete: először is kell egy vidéki angol kúria, lehetőleg minél több hosszú, zeg-zugos folyosóval és eldugott helyiséggel, ahol legelőször is le kell kapcsolni a világítást. Aztán kell néhány őrült vállalkozószellemű ember, akik közül az egyik elbújik, a többieknek pedig meg kell keresniük. Amikor valaki megtalálja az elbújt embert, csak odaáll mellé csendben, és várják a többieket. A játék attól szardínia, hogy ha mindenki megtalálja azt, aki elbújt, akkor elvileg egy nagyon pici helyiségben, mint a szardíniák a dobozban, lesznek összezsúfolódva a játékosok. Az igazi lényeg azonban nem is ez, hanem a sötétség. Egy ilyen hatalmas házban tényleg koromsötét van. Van ugyan néhány hely, ahol a világító „kijárat” feliratok adnak némi fényt, néhol kintről is beszűrődik egy kis világosság, de a legtöbb helyen csak a nagy, félelmetes feketeség van. Aki engem ismer, az tudja, hogy rettegek mindenféle krimitől, félelmetes történettől, elég elolvasnom egy gyilkosságról szóló hírt, és máris napokra lőttek az estéimnek. Agatha Christie könyveiről és különféle horrorfilmekről már ne is beszéljünk. De még Scobby Doo-t is csak behunyt szemmel tudtam „nézni”. Ehhez képest a legelső adódó alkalommal én is ott bolyongtam a többiekkel a folyosókon, igaz, Amy-vel gondosan szorítottuk egymás kezét, ahogy azt előre megbeszéltük. Még félelmetesebbé tette a helyzetet, hogy voltak köztünk vicces kedvű emberek, akik időnként csak úgy előugrottak a sötétből, még jobban a többiekre ijesztve, illetve valaki leült a zongorához, és elkezdett a helyzethez illő, kísérteties zenét játszani. Brrrrrrrr….. Élő kisertetfilmbe illett az egész, ráadásul különösebben sikeresek sem voltunk, két ember is úgy el tudott bújni, hogy senki nem találta meg őket a megadott 15 perc alatt, egy lányt meg vagy négyen találtak meg a kb. 20-ból. Viszont, azóta is őrülten büszke vagyok magamra, hogy végigjátszottam az egészet, és azt kell, hogy mondjam, nem is esett rosszul ez a kis/nagy idegbaj, furcsán jól érztem magam a borzongás után. És ezek után már simán nézek Scooby Doo-t a tesómmal!!!
Később kérdeztem néhány angolt, honnan ered ez a bizarr játék, azt mondták azért találták ki a régiek, mert kint sokat esik az eső, ezért bent játszható játékot kellett kitalálni. A válasz nem győzött meg, mert másnap egy hasonló játékot játszottunk, csak kint az esőben. Egy vidéki kúria koromsötét folyosóinál és kis rejtekhelyeinél már csak egy félelmetesebb van, a koromsötét erdő annak mindenféle neszeivel. Na, ez az escape (szökés) nevű játék helyszíne. A Lee Abbey egy hatalmas birtokon áll, több különálló épület, farm, erdők, mezők, sziklák, tengerpart és egy kis patak is van körülötte. A játék lényege, hogy a két csapatra osztott játékosok egyik fele a központi épület egyik helyiségéből kell, hogy megszökjön a birtok szélén álló másik házba, a játékosok másik fele pedig ebben próbálja őket megakadályozni. Minderre van egy óra, aztán csere. Így egyszerűnek tűnik a játék, de vannak mindenféle szabályok, és az első forduló után rá kellett, hogy jöjjek, komoly stratégia kell a győzelemhez. Közben pedig a testi épségünkre sem árt odafigyelni, mert a sötét erdőben, mezőkön, sziklákon mászkálni nem éppen veszélytelen. Csak egy hajszálon múlott, de végül nem értem célba, ugyan nem kaptak el, de az időből kifutottam. Azért így is valóságos szuperhősnek éreztem magam. Egyedül a sötét mezőkön, a vizes fűben kúszva, mert természetesen esett az eső, szögesdrótkerítéseken átmászva, közben persze észrevétlenül maradni, nem volt kis teljesítmény tőlem. Ráadásul győztünk is, tőlünk négyen, a másik csapatból hárman jutottak el a Top Lodge-ba. Éjféltájban csuromvizesen, szakadt esőnadrágban, de roppantul boldogan és büszkén vonulhattam a zuhany alá. 

Dunster by Candelit
Dunster a szomszédos megyében, Somerset-ben található kis falu középkorias hangulatú főutcával és a fölötte magasodó várral. Nyáron már voltam itt egyszer, most télen, karácsonyi fényekben és hangulatban is megnézhettük. Egy kis adalék, hogy mennyire az életünk része a változás a Lee Abbey-ben: az akkori öt fős társaságból már csak én vagyok a community-ben. Az osztrák és németföldi vásárok szintjét ugyan messze nem ütötte meg ez a kis vásár, de valószínűleg nem is ez volt a cél. Forraltbor volt, jó hangulat is, ennyi a lényeg.

A karácsonyi készülődés része az éves Lee Abbey Gingerbreadhouse Content, azaz mézeskalácsház-építő verseny. Mi egy német és egy svájci lánnyal alkottunk egy csapatot, és a tervünk egy, a német nyelvterületen jól ismert, jellegzetes fagerendás házikó volt. Először is meg kellett tervezni a házat, majd kivágni a formákat, hogy a konyhában kisüthessék, aztán következett az építkezés és a díszítés.

foly.kov.



2013. szeptember 7., szombat

Egy hét Spanyolo-ban Santiagotól Santanderig / One week in Spain from Santiago to Santander

Valószínuleg életem legdrágább tejeskávéja és croissant-ja a santiagoi katedrális mellett, de 4 hónap Anglia (és angol reggeli) után az érzés - Európában vagyok újra - megfizethetetlen. The most expensive coffee and croissant in my life but after four mounth in England and after so much english breakfast it's just priceless.
Szent Jakab/Santiago/St. James
Imádtam ezt a patio-t! I loved this garden in the Palacio Fonseca.
Én a kertben. Myself in this nice garden.

A santiagoi katedrális Cathedral of  Santiago de Compostela

 
És végul augusztus 25-én az elso nyári nap idén. Koszi Spanyolország! (már majdnem meghaltam) And finally summer, real summer. Thanks, Spain! (I've almost died)
 
A leóni katedrális hihetetlenul szép uvegablakai. Stained glasses in the Cathedral of León. Unbelievable!
Kolostor kerengo a leóni katedrális mellett. Monastry next to the Cathedral of León.
Márquez regénybe illo hangulat áradt errol a házról Hospital de Orbigoban. Such an athmosphere, like in a Márquez novel (Hospital de Orbigo).
Picos de Europa Nemzeti Park Asztúriában Picos de Europa National Park in Asturias
Egy másik Spanyolország, Llanes, Asztúria / Another Spain, Llanes, Asturias
És az utolsó cider! And the last cider!
Santander
Ez tényleg az, aminek látszik! - hullafesto tanfolyam. This is what it seems, "dead body make up course" (or something like that.) Seriously!


2013. június 25., kedd

Szuletésnapi kirándulás



A hétvégi novemberi idő után születésnapomon Anglia időjárása megint a szebbik arcát mutatta. Kisütött a Nap, a felhők mögül előtűnt a kék ég, a hőmérséklet felkúszott vagy 17 fokig, a szél is alábbhagyott, minden adott volt tehát ahhoz, hogy egy kicsit felfedezzem a környéket.
Indulás előtt még ellenőriztem a postaládámat, ahol képeslapok, kedves üzenetek és egy, a húgomtól érkezett csomag volt. Ez utóbbiban lapult a legszebb ajándék, Márai Sándor: Hallgatni akartam című kötete. Hogy sikerült a tesómnak úgy időzítenie, hogy pont a születésnapomon kapjam kézhez a könyvet, nem tudom, a Magyar Posta szolgáltatását ismerve ez kb. a lehetetlennel volt egyenlő feladat. A sok köszöntés után végül sietve kellett indulnom Lyntonba, mert összesen egy busz van, amivel el tudtam menni Combe Martinba. Egyéni rekordot döntöttem, 20 perc alatt értem át a Sziklák Völgyén, aztán várhattam, mert a busz késett 10 percet.
Combe Martin nagyjából fél óra buszútra található Lyntontól, tengerparti kisváros egy hosszú völgyben. Nagy nevezetességekkel nem büszkélkedhet, de a sziklákkal határolt tengeröböl és a hegyoldalra felkúszó házak látványa nagyon hangulatos. Nevezetességek helyett pedig ott van a sok túraútvonal a város körül. Az egyik legszebb a Hangman Hills-re vezet fel és része a South West Coast Path_nak. A közelebbi hegy a Little Hangman, oda-vissza nagyjából egy óra az út. Mivel buszhoz voltam kötve, nem tudtam továbbmenni a távolabbi Great Hangmanre, így hát azt meghagytam a következő kirándulásra. A Great Hangman a South West Coast Path legmagasabb pontja, 320 méter. A szám csalóka, mert nagyon erősen emelkedik az út, ki lehet fáradni, de a sziklákkal és öblökkel tarkított tengerpart látványa mindenért kárpótol. A hegy tetején egy Manchester mellől érkezett nyugdíjas pár volt még rajtam kívül. Kicsit beszélgettünk, aztán indultam le a legelésző birkákkal tarkított mezőkön át.
Combe Martintól nem messze van Ilfracombe, ami egy felkapott tengerparti üdülővároska annak minden hátulütőjével. Viszonylag sok turista volt már most is, sok-sok szuvenírárus, bed&breakfestek és hotelek, a kikötőben kaszinó – kicsit ócska zsibvásári hangulatot árasztott az egész. Viszont itt is van néhány magasabb kilátópont, ahonnan azért elég szép látványt nyújt a tengerpart. Az egyik ilyen magaslat tetején áll a St. Nicolas Chapel (Szt. Miklós kápolna), ami a 14. sz-ban épült, és eredetileg templom volt, később pedig világítótoronyként működött. A kikötőben végre leültem egy bár teraszára, és sikerült egy egészen jó tejeskávét inni, ami Angliában nagy dolog, mert itt kávénak egy sötétbarna híg löttyöt neveznek, ami nagyjából élvezhetetlen. Hazafelé ismét buszoztam, és kiderült, hogy nem is olyan rossz hely ez az Ilfracombe. A főutcája kissé kopottas ugyan, de van valami egészen különleges hangulata ezeknek az ódivatú, elnyűtt házaknak, a hegyoldalra pedig egészen szép városrészek kapaszkodnak fel. 

 Combe Martin Beach

 Classic England I.

 Turistaút a Little Hangman-re

 Classic England II.

 Wild Pear Beach



 A Little Hangman tetején

 Jobboldalt középen a Great Hangman

 Ó, azok a kidőlt-bedőlt kőkerítések!

 Birkajátszótér. Azokon a fém-micsodákon vakargatják a hátukat a jószágok.

 Ilfracombe

 Ilfracombe beach


 Ilfracombe kikötő

Az ilfracombe-i kikötőben áll ez a terhes, harcos leányzó, lába alatt sok-sok könyv. Hát értek én sok mindent…