Egy különleges karácsony I.

Egy különleges karácsony

Néhanyan kérdeztétek, milyen egy angol karácsony. Igazából, nem tudom. Itt a Lee Abbey-ben angol, keresztény és speciális Lee Abbey-s hagyományok keverednek, ezekből jött össze egy egészen különleges egyveleg. Megpróbálom szavakba önteni.

Két és fél hónappal karácsony előtt

Már október elején elkezdődtek a karácsonyi kórus próbái. Innentől kezdve minden vasárnap délután próba. Minél több dalt szeretnenk megtanulni, hogy aztán legyen miből válogatni.

Két hónappal karácsony előtt

Kihúztuk a Secret Santa-t. A Lee Abbey-ben hagyomány, hogy mindenki húz egy nevet a közösség tagjai közül, akinek ajandekot vesz. Fontos, hogy titokben kell(ene) tartani a nevet. Karácsony első napján egy nagy közös ajándékbontás keretében kapjuk majd meg a meglepetéseinket.

Hét hétttel karácsony előtt

Szokás a Lee Abbey-ben, hogy karácsony előtt az egesz community elmegy egy napra Exeterbe, majd este egy nagy, közös karácsonyi vacsorára. Idén jócskán előre hozták ezt az alkalmat, így már a november eleji egy hetes zárt időszak elejen, november 4-én ettük a karácsonyi sült pulykát, és bontottuk a christmas crackers-t. Exeter egyébként Devon megye szekhelye, Dél-Devonban az Exe folyó partján található egyetemi város, leginkább 14. századi katedrálisáról hires.

Exeter katedralisa

A városnézés és vásárlás után a karácsonyi vacsora helyszíne az Old Station’s Inn nevű pub volt, ami nem messze a Lee Abbeytől, egy Blackmoor Gate nevű helyen áll, az Exmoor Nemzeti Park legszélén. Valamikor itt volt a Lynton-Barnstaple vasútvonal egyik állomása, amit évtizedekkel ezelőtt bezártak. Most a régi épületben egy jellegzetes angol fogadó mőködik, ami a Lee Abbey (egyik) karácsonyi vacsorájának volt a helyszine. A menü a hagyományos angol Sunday Roast, azaz sült marha vagy pulyka sült és párolt zöldségekkel, szószokkal, közte az elmaradhatatlan gravyvel, ami kb. olyan mintha valami nagyon sűrű húsleves lenne, és aminek a minőségére nagyon-nagyon kényesek az angolok, „mert egy jó gravy még egy rossz Sunday Roast-ot is képes feljavítani, míg egy rossz gravy elrontja az egészet, legyen bármilyen jó is az étel” – idézet a főnökömtől. Amúgy kb. olyan ez a Sunday Roast az angoloknál, mint nálunk a rántott hús vasárnap ebédre. Majdnem elmaradhatatlan, a Lee Abbeyben tiz vasárnapból kilencszer garantáltan ez van. Unalmas egy idő után, de valahogy mégis úgy hozzátartozik. Egyébként meg nem rossz.

Az Old Station's Inn-ben kibontottuk az első christmas crackers-eket is, ami az angol karácsonyesték elmaradhatatlan tradíciója. Külsőre leginkább egy nagy szaloncukorra emlékeztet, a két végét két ember megfogja és elkezdik húzni. Ettől a „szaloncukor” nagy pukkanással szétszakad, a belsejében lévő mütyűröket pedig az kapja, akinek a kezében a nagyobb rész marad. Belül mindig van egy cetli valami fárasztó viccel, egy papírkorona, amit aztán a fejünkre teszünk illetve valami kis műanyag kacat.

Még több fotó itt.

Hat héttel karácsony előtt

Elkezdődtek a karácsonyi előadás próbái. Hagyomány a Lee Abbey-ben, hogy nyárra, húsvétra és karácsonyra valamilyen műsorral készülünk. Ezúttal egy megtörtént eseményen alapuló zenés-táncos darabot – The Peace Child – adtuk elő. A történet a képzeletbeli Mambica szigetén játszódik, és két helyi törzs viszálykodásáról valamint főként arról szól, hogy hogyan kötöttek mégis békét. Én a wanakeekee törzs egyik tagja vagyok. Próbák minden vasárnap este vacsora után.

Egyik karácsony előtti programunk volt a Kreatív hétvége hölgyeknek elnevezésű „konferencia”, amit az ilyen-olyan kreatív technikák szerelmeseként magam is nagyon vártam. Mivel jó előre erre a hétvégére kértem a szabadnapjaimat, időm is volt csatlakozni a programokhoz. A tűzzománcozást korábban már próbáltam egyszer, most két nyakláncmedált készítettem, egyik anyukám karácsonyi ajándéka, a másik indiai barátnőm „jaj, de jó, hogy visszajöttél a szabidról” ajándéka lett.

Ellentétben a tűzzománcozással, a tűnemezelést még sosem próbáltam. Elsőre egy képeslapot készítettem, ebből is ajándék lett.

Egy hónappal karácsony előtt

Elkezdtük készíteni a Christmas Puddingot. A Szeeeent Christmas Puddingot. Minden hagyományos angol desszertek leghagyományossabbikát. Először is egyáltalán nem puding, mármint nem abban az értelemben, ahogy nálunk. Az angolban ugyanis a pudding szóval nem azt a sokféle ízű szószt illetik, amit a magyarban, hanem a desszertet úgy általában. Tehát pudding a jégkrém, puddingok a különféle sütemények, pudding a brownie, stb.

A karácsonyi pudding elkészítése elég macerás, nem véletlenül kell elkezdeni már hetekkel karácsony előtt. A hozzávalók is elég érdekesek. Valahol azt olvastam, hogy 13 összetevője van, mivel Jézus és az apostolok 13-an voltak. Nem én lennék, ha nem akartam volna leellenőrizni biztos forrásból ennek valóságtartalmát, úgyhogy megszámoltam a mi receptünk hozzávalóit, ami 19. Hm... ugy tunik, mégsem ragaszkodunk annyira a hagyomanyokhoz a Lee Abbey-ben. Rengeteg mazsola és egyéb szárított gyümölcsök kellenek bele, sok-sok sör, nálunk pl. Guinnes illetve rum. Ezenfelül kell még bele egy bizonyos marhafaggyu (suet), ami a marha, esetleg bárány veséje korul találhato háj. Elég érdekes fejet vágtam, amikor ez utóbbit meghallottam, korábban már-már kezdtem azt gondolni, hogy nekem aztán semmi meglepetést nem tudnak okozni a britek étkezés terén, aztán előjöttek ezzel a vesehájmizériával.... Viszont tekintettel a vegetáriánusokra, meg arra, hogy a Lee Abbey-ben sajnos nagy gondot kell fordítanunk a különleges étkezésű igényű emberekre, nálunk végül valami vegák által is ehető marhavesefaggyu-pótlék került a karácsonyi desszertbe. De hivatalosan az állati eredetű cucc kellene bele. További hagyomány, hogy a családtagok mindegyike kevergeti ezt a különös tésztát, és miközben keverik kívánni kell valamit. Én is kevertem, és kívántam, ami azóta már teljesült is, úgyhogy lehet valami ebben a kevergetésben. Vagy a marhavesehájban. Vagy..... A nagy közös kevergetés után állni kell hagyni a tésztát, majd másnap 8 órán keresztül gőzölni. Ezutan ujból megy a spájzba egészen december 25-ig, amikor is tálalás elott 2 órán keresztül kell gőzölni, majd alkohollal leönteni, és  meggyujtani. Ennyi viszontagság és várakozás után már lehet is fogyasztani.

Három és fél héttel karácsony előtt

Advent első vasárnapja, amikor is Lee Abbey-s magyarok (vagyunk heten) este munka után, próba előtt a sok rohanás közben egy kicsit megálltunk, és egyikünk szobájában összegyűlve gyertyafény mellett közös énekléssel, imádkozással, együttgondolkodással készültünk az ünnepre. A hátralévő három vasárnap is sikerült megtalálnunk erre az alkalmat, ami egyáltalán nem volt egyszerű.

A Kitchen Team adventi naptárját a főnökünk felesége készítette, érkezési sorrendben minden nap más ember bonthatott ki egy csomagocskát. Én nyolc hónap ittléttel már nagyon rutionos önkéntesnek számítok a Lee Abbey-ben, így hát már december elején megkaptam a sajátomat.

Lee Abbey-s hagyomány a Jesse Tree, azaz Jesse fa készítése. Na, az tartott még sokáig, amíg ennek mibenlétét megfejtettem. Annyit tudtam, hogy Jesse valaki a Bibliából, de hogy ki, és ugyan mit akar egy fával az teljes rejtély volt. Tehát a megfejtés: Jesse Dávid király apja az Ószövetségben, (persze magyarul egészen más neve van, még szép, hogy nem értettem), a fája pedig a belőle kiinduló családfát jelképezi, amiből aztán a várt Messiás is megszületett. A Jesse Tree-re advent minden egyes napján felkerült egy dísz, mindig egy olyan, ami az aznapi bibliai szakaszra utalt. Még mindig meglepődök, hogy mennyi kreatív ember van a Lee Abbey-ben, ezúttal is gyönyörű minialkotások készültek. Egyik kedvencem Mózes égő csipkebokra volt vörös és narancsszínű tüllből.

Két és fél héttel karácsony előtt

Eljött a várva várt pillanat, reggeli után elmentek a vendégek, és a Ház bezárt két hétre. Nem maradt csak a community, ez a kb. 90 fős „család”, és a karácsonyi készülődés a célegyenesbe érkezett.

Ezek a zárt időszakok mindig nagyon jók, több ilyen is van egy évben, általában egy-egy hét, de karácsony előtt, és újév után mindig hosszabb időre bezárunk. Ilyenkor minden sokkal lazább, ami nem azt jelenti, hogy semmit nem kell csinálni, de pl. nem kell csak a comunity-re főzni, és egy 40-50 fős vacsora már igazán semmiség nekünk a 140-150-hez képest. Általában ilyenkor van idő a nagyobb takarításokra, de szoktak lenni lelki tréningek a community számára, ez a kisebb-nagyobb partik, filmnézések és mindenféle közös programok időszaka. Éééés ilyenkor játszuk a két elmaradhatatlan „társasjátékot”, a sardines-t és az escape-et.

Előbbi - sardines, azaz szardíniák - menete: először is kell egy vidéki angol kúria, lehetőleg minél több hosszú, zeg-zugos folyosóval és eldugott helyiséggel, ahol legelőször is le kell kapcsolni a világítást. Aztán kell néhány őrült vállalkozószellemű ember, akik közül az egyik elbújik, a többieknek pedig meg kell keresniük. Amikor valaki megtalálja az elbújt embert, csak odaáll mellé csendben, és várják a többieket. A játék attól szardínia, hogy ha mindenki megtalálja azt, aki elbújt, akkor elvileg egy nagyon pici helyiségben, mint a szardíniák a dobozban, lesznek összezsúfolódva a játékosok. Az igazi lényeg azonban nem is ez, hanem a sötétség. Egy ilyen hatalmas házban tényleg koromsötét van. Van ugyan néhány hely, ahol a világító „kijárat” feliratok adnak némi fényt, néhol kintről is beszűrődik egy kis világosság, de a legtöbb helyen csak a nagy, félelmetes feketeség van. Aki engem ismer, az tudja, hogy rettegek mindenféle krimitől, félelmetes történettől, elég elolvasnom egy gyilkosságról szóló hírt, és máris napokra lőttek az estéimnek. Agatha Christie könyveiről és különféle horrorfilmekről már ne is beszéljünk. De még Scobby Doo-t is csak behunyt szemmel tudtam „nézni”. Ehhez képest a legelső adódó alkalommal én is ott bolyongtam a többiekkel a folyosókon, igaz, Amy-vel gondosan szorítottuk egymás kezét, ahogy azt előre megbeszéltük. Még félelmetesebbé tette a helyzetet, hogy voltak köztünk vicces kedvű emberek, akik időnként csak úgy előugrottak a sötétből, még jobban a többiekre ijesztve, illetve valaki leült a zongorához, és elkezdett a helyzethez illő, kísérteties zenét játszani. Brrrrrrrr….. Élő kisertetfilmbe illett az egész, ráadásul különösebben sikeresek sem voltunk, két ember is úgy el tudott bújni, hogy senki nem találta meg őket a megadott 15 perc alatt, egy lányt meg vagy négyen találtak meg a kb. 20-ból. Viszont, azóta is őrülten büszke vagyok magamra, hogy végigjátszottam az egészet, és azt kell, hogy mondjam, nem is esett rosszul ez a kis/nagy idegbaj, furcsán jól érztem magam a borzongás után. És ezek után már simán nézek Scooby Doo-t a tesómmal!!!

Később kérdeztem néhány angolt, honnan ered ez a bizarr játék, azt mondták azért találták ki a régiek, mert kint sokat esik az eső, ezért bent játszható játékot kellett kitalálni. A válasz nem győzött meg, mert másnap egy hasonló játékot játszottunk, csak kint az esőben. Egy vidéki kúria koromsötét folyosóinál és kis rejtekhelyeinél már csak egy félelmetesebb van, a koromsötét erdő annak mindenféle neszeivel. Na, ez az escape (szökés) nevű játék helyszíne. A Lee Abbey egy hatalmas birtokon áll, több különálló épület, farm, erdők, mezők, sziklák, tengerpart és egy kis patak is van körülötte. A játék lényege, hogy a két csapatra osztott játékosok egyik fele a központi épület egyik helyiségéből kell, hogy megszökjön a birtok szélén álló másik házba, a játékosok másik fele pedig ebben próbálja őket megakadályozni. Minderre van egy óra, aztán csere. Így egyszerűnek tűnik a játék, de vannak mindenféle szabályok, és az első forduló után rá kellett, hogy jöjjek, komoly stratégia kell a győzelemhez. Közben pedig a testi épségünkre sem árt odafigyelni, mert a sötét erdőben, mezőkön, sziklákon mászkálni nem éppen veszélytelen. Csak egy hajszálon múlott, de végül nem értem célba, ugyan nem kaptak el, de az időből kifutottam. Azért így is valóságos szuperhősnek éreztem magam. Egyedül a sötét mezőkön, a vizes fűben kúszva, mert természetesen esett az eső, szögesdrótkerítéseken átmászva, közben persze észrevétlenül maradni, nem volt kis teljesítmény tőlem. Ráadásul győztünk is, tőlünk négyen, a másik csapatból hárman jutottak el a Top Lodge-ba. Éjféltájban csuromvizesen, szakadt esőnadrágban, de roppantul boldogan és büszkén vonulhattam a zuhany alá. 

Dunster by Candelit

Dunster a szomszédos megyében, Somerset-ben található kis falu középkorias hangulatú főutcával és a fölötte magasodó várral. Nyáron már voltam itt egyszer, most télen, karácsonyi fényekben és hangulatban is megnézhettük. Egy kis adalék, hogy mennyire az életünk része a változás a Lee Abbey-ben: az akkori öt fős társaságból már csak én vagyok a community-ben. Az osztrák és németföldi vásárok szintjét ugyan messze nem ütötte meg ez a kis vásár, de valószínűleg nem is ez volt a cél. Forraltbor volt, jó hangulat is, ennyi a lényeg.

A karácsonyi készülődés része az éves Lee Abbey Gingerbreadhouse Content, azaz mézeskalácsház-építő verseny. Mi egy német és egy svájci lánnyal alkottunk egy csapatot, és a tervünk egy, a német nyelvterületen jól ismert, jellegzetes fagerendás házikó volt. Először is meg kellett tervezni a házat, majd kivágni a formákat, hogy a konyhában kisüthessék, aztán következett az építkezés és a díszítés.

foly.kov.

Egy hét Spanyolo-ban Santiagotól Santanderig / One week in Spain from Santiago to Santander

Valószínuleg életem legdrágább tejeskávéja és croissant-ja a santiagoi katedrális mellett, de 4 hónap Anglia (és angol reggeli) után az érzés - Európában vagyok újra - megfizethetetlen. The most expensive coffee and croissant in my life but after four mounth in England and after so much english breakfast it's just priceless.

Szent Jakab/Santiago/St. James

Imádtam ezt a patio-t! I loved this garden in the Palacio Fonseca.

Én a kertben. Myself in this nice garden.

A santiagoi katedrális Cathedral of  Santiago de Compostela

 

És végul augusztus 25-én az elso nyári nap idén. Koszi Spanyolország! (már majdnem meghaltam) And finally summer, real summer. Thanks, Spain! (I've almost died)

 

A leóni katedrális hihetetlenul szép uvegablakai. Stained glasses in the Cathedral of León. Unbelievable!

Kolostor kerengo a leóni katedrális mellett. Monastry next to the Cathedral of León.

Márquez regénybe illo hangulat áradt errol a házról Hospital de Orbigoban. Such an athmosphere, like in a Márquez novel (Hospital de Orbigo).

Picos de Europa Nemzeti Park Asztúriában Picos de Europa National Park in Asturias

Egy másik Spanyolország, Llanes, Asztúria / Another Spain, Llanes, Asturias

És az utolsó cider! And the last cider!

Santander

Ez tényleg az, aminek látszik! - hullafesto tanfolyam. This is what it seems, "dead body make up course" (or something like that.) Seriously!

Szuletésnapi kirándulás

A hétvégi novemberi idő után születésnapomon Anglia időjárása megint a szebbik arcát mutatta. Kisütött a Nap, a felhők mögül előtűnt a kék ég, a hőmérséklet felkúszott vagy 17 fokig, a szél is alábbhagyott, minden adott volt tehát ahhoz, hogy egy kicsit felfedezzem a környéket.

Indulás előtt még ellenőriztem a postaládámat, ahol képeslapok, kedves üzenetek és egy, a húgomtól érkezett csomag volt. Ez utóbbiban lapult a legszebb ajándék, Márai Sándor: Hallgatni akartam című kötete. Hogy sikerült a tesómnak úgy időzítenie, hogy pont a születésnapomon kapjam kézhez a könyvet, nem tudom, a Magyar Posta szolgáltatását ismerve ez kb. a lehetetlennel volt egyenlő feladat. A sok köszöntés után végül sietve kellett indulnom Lyntonba, mert összesen egy busz van, amivel el tudtam menni Combe Martinba. Egyéni rekordot döntöttem, 20 perc alatt értem át a Sziklák Völgyén, aztán várhattam, mert a busz késett 10 percet.

Combe Martin nagyjából fél óra buszútra található Lyntontól, tengerparti kisváros egy hosszú völgyben. Nagy nevezetességekkel nem büszkélkedhet, de a sziklákkal határolt tengeröböl és a hegyoldalra felkúszó házak látványa nagyon hangulatos. Nevezetességek helyett pedig ott van a sok túraútvonal a város körül. Az egyik legszebb a Hangman Hills-re vezet fel és része a South West Coast Path_nak. A közelebbi hegy a Little Hangman, oda-vissza nagyjából egy óra az út. Mivel buszhoz voltam kötve, nem tudtam továbbmenni a távolabbi Great Hangmanre, így hát azt meghagytam a következő kirándulásra. A Great Hangman a South West Coast Path legmagasabb pontja, 320 méter. A szám csalóka, mert nagyon erősen emelkedik az út, ki lehet fáradni, de a sziklákkal és öblökkel tarkított tengerpart látványa mindenért kárpótol. A hegy tetején egy Manchester mellől érkezett nyugdíjas pár volt még rajtam kívül. Kicsit beszélgettünk, aztán indultam le a legelésző birkákkal tarkított mezőkön át.

Combe Martintól nem messze van Ilfracombe, ami egy felkapott tengerparti üdülővároska annak minden hátulütőjével. Viszonylag sok turista volt már most is, sok-sok szuvenírárus, bed&breakfestek és hotelek, a kikötőben kaszinó – kicsit ócska zsibvásári hangulatot árasztott az egész. Viszont itt is van néhány magasabb kilátópont, ahonnan azért elég szép látványt nyújt a tengerpart. Az egyik ilyen magaslat tetején áll a St. Nicolas Chapel (Szt. Miklós kápolna), ami a 14. sz-ban épült, és eredetileg templom volt, később pedig világítótoronyként működött. A kikötőben végre leültem egy bár teraszára, és sikerült egy egészen jó tejeskávét inni, ami Angliában nagy dolog, mert itt kávénak egy sötétbarna híg löttyöt neveznek, ami nagyjából élvezhetetlen. Hazafelé ismét buszoztam, és kiderült, hogy nem is olyan rossz hely ez az Ilfracombe. A főutcája kissé kopottas ugyan, de van valami egészen különleges hangulata ezeknek az ódivatú, elnyűtt házaknak, a hegyoldalra pedig egészen szép városrészek kapaszkodnak fel. 

 Combe Martin Beach

 Classic England I.

 Turistaút a Little Hangman-re

 Classic England II.

 Wild Pear Beach

 A Little Hangman tetején

 Jobboldalt középen a Great Hangman

 Ó, azok a kidőlt-bedőlt kőkerítések!

 Birkajátszótér. Azokon a fém-micsodákon vakargatják a hátukat a jószágok.

 Ilfracombe

 Ilfracombe beach

 Ilfracombe kikötő

Az ilfracombe-i kikötőben áll ez a terhes, harcos leányzó, lába alatt sok-sok könyv. Hát értek én sok mindent…

Midsummer Night parti

„Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,

tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.”

Az én évszakom a nyár. Az a forró, perzselő, amikor minden élőlény az árnyékba húzódik, és a túlélésért küzd, amikor már a levegő se moccan, én csak ekkor érzem igazán jol magam. Töltekezem a napfénnyel, bőrömet égeti a Nap, és azt kívánom, bárcsak sose érne véget a forróság. Emlékszem gyerekkoromban az apukám által faragott hintalovon ülve állandóan Afrikába „lovagoltam”, ahol a gólyák laknak télen, és ahol akkor is meleg van, amikor nálunk hideg tél. Talán az sem véletlen, hogy Szent Iván gyönyörű napján születtem, amikor a leghosszabb a nappal és legrövidebb a sötét éjszaka, amikor már igazán meleg tud lenni a nyári nap.

Most Angliában vagyok. Itt ez az évszak, a forró nyár, ismeretlen. Néha már voltunk 22-23 fok körül, de ennél több nem nagyon várható. Sőt már az is nagyszerű, ha alkalmanként 20 fok felé megy, mert már jónéhány napja nagyon hideg van, állandóan süvít a szél, Napnak se híre, se hamva. Tegnapelőtt egész nap esett az eső, hol ömlött, hol meg csak úgy szitált, hogy azt hihetted alig esik, de mégis pillanatok alatt eláztál. Aztán az esőt felváltotta sűrű köd, hirtelen valami klasszikus angol BBC-sorozatban vagy inkább az Üvöltő szelekben éreztem magam. Így köszöntött ránk tegnap a nyári napforduló, amikor is néhányan nyárköszöntő Szent Iván éj- (Midsummer Night) partit szerveztek a közösségben.

Ami volt: romantikus torony a hegy tetején, sziklás tengerpart, szitáló eső, sűrű, sötét erdő, viharos szél, gyertyák, epertorta, kandalló, vörösbor, swing és Frank Sinatra, kenyérsütés parázson, virág a lányok hajában. 

Ami nem volt: nyár.

Mégis... jó itt lenni! A fene se érti.

 

 

 Judittal, itteni anyámmal

Egy honap utan

Vasárnap kora este egy fárasztó hét után ülök a ház előtt, mellettem tea, sütemény és közben bámulom a tengert, a hullámok zúgása ide hallatszik. Nézem, hogy mennyivel feljebb van már a víz, mint volt pár órája, amikor még teljes apály volt. Tegnap este pedig, amikor utoljára láttam, tetőzött a dagály, alig lehetett látni a part menti köveket. Változás, változás. Folyton-folyvást….

Négy hete ilyenkor az autópályán robogtunk Pécsről Pest felé. Most meg itt ülök a devoni parton, és azon gondolkodom, hogy mennyire gyorsan eltelt ez a négy hét, ami közben mégis sokkal hosszabbnak tűnik. Sűrű minden, annyi az esemény. Furcsa érzés kerülget… mintha már nagyon régóta itt lennék, mintha mindig is itt lettem volna… Valahogy olyan természetes és ismerős lett hirtelen itt minden. Ha néha villanásokra eszembe jut a pesti életem, munkahelyem, az egyre távolabbinak tűnik. Persze nagyon hiányzik a család, a barátaim, nehéz újból elölről kezdeni mindent. Ismerkedni, új kapcsolatokat kialakítani, újból és újból elmondani ugyanazt, megtalálni a közös pontokat, és ráadásul mindezt egy másik nyelven. Amit beszélhetek akárhogy, érzésekről, gondolatokról, magamról beszélni a legnehezebb, egy nyelven, ami érzem, még nem az enyém.

Kezdem megszokni a munkát, a testem sem tiltakozik már (annyira). Életritmusom teljesen megváltozott. Az eddigi hétfőtől péntekig tartó munka, majd hétvégét, felváltotta a hétfőtől vasárnapig tartó munka. A megszokott fél 8-tól 4-ig tartó munkaidő helyett itt két műszakban dolgozunk, vasárnap pedig 3 órás szakaszokra vagyunk beosztva. Az egyelőre összevisszának tűnő munkarendet nehéz megszokni az eddigi kiszámítható napirendem után. Nagyjából 1-2 napos beosztást tudok megjegyezni előre, egyébként gyakran szaladgálok a faliújsághoz, hogy ellenőrizzem, mikor is kell dolgoznom. Az első hónapban jobbára csak a dining-on voltam, de lassan jön a cooking is. Illetve már jött is, mivel a múlt héten az egyik reggel, mikor még pont félúton voltam álom és ébrenlét között, bejött az egyik kolléganőm a szobánkba, hogy le tudnék-e menni a délutáni dining helyett most a cooking-ra, mert beteg lett valaki, és emiatt egyedül maradt egy lány. Így esett, hogy izgulni nem is volt időm, egyből a mélyvízben találtam magam. Dávid hasonlóan érezhette magát Góliáttal szemben. Egy ekkora konyhában minden óriási, nagyok a gépek, az edények, és nem egy személyre kell főzni, hanem százra vagy még többre. Sütni például nagyon jól tudok otthon, itt viszont szinte teljesen elvesztem a hatalmas keverőlapát, tepsi és méretes habverő között. Valahogy semmi sem állt kézre, és akkor az emeletes, gombokkal teli sütőről már nem is beszélek. Újabb kihívás tehát, megtanulni főzni ilyen léptékben.

Pénteken végre szünnapom volt (miután tíz napot dolgoztam egyfolytában). A legfontosabb egy hivatalos elintéznivaló volt, bankszámlát kellett nyitnom. Ehhez Lyntonba, a legközelebbi faluba kellett bemenni. Ide általában gyalog szoktunk menni, nagyjából két km. Tömegközlekedés errefelé már nincs, még egy kicsivel a világvége után van a Lee Abbey (és ez jó!) Ezúttal viszont nem kellett sokat gyalogolnom, mert alig indultam el, amikor felvett az egyik vendégünk, aki Lynton felé autózott éppen. A bankba előre megbeszélt időpontra mentem (ami azt jelenti errefelé, hogy tényleg be is hívnak a mondott időben). A számlanyitás kb. 15-20 percet vett igénybe, a végén pedig a szerződés egy alig két oldalas dokumentum lett, szemben az otthon megszokott sok oldalas, apróbetűkkel és lábjegyzetekkel teletűzdelt iromány helyett. Jó, az is igaz, hogy egy egészen alapszámlát választottunk, amivel például hitelt nem tudok felvenni, de hát azt nem is akarok.

A bankolás után végre volt időm alaposan szétnézni Lyntonban. A Városháza melletti térképen ez áll: England’s little Switzerland where Exmoor meets sea, azaz Anglia kis Svájca, ahol Exmoor találkozik a tengerrel. Nem szeretem ezeket a hasonlatokat, mert általában erősen túlzóak, Svájcot is csak fényképen láttam eddig, viszont az biztos, hogy múlt pénteken legalább az idő olyan volt, mint amilyet Svájcba képzelek. Hideg, borult, viharos szél fújt, a helybéliek szerint novemberi viszonyok voltak. Szerencsére a széldzsekim alatt három polárpulcsi is elfér, úgyhogy nem fáztam. Persze az egyik lány a közösségből, akit észrevettem az utcán, rövidujjú!!! vászoningben volt. A falu központjában áll egy kis templom, az anglikán egyházé, legelőször ide mentem be.

Szeretem ezeket a jellegzetesen angol templomokat: szürke kövekből épült, a torony tetején kőcsipke, a templomkertben temető, szürke, fekete kőtáblákkal. Itt még egy meredek sziklafallal övezett tengerpart is tartozik a látképhez.

A templom melletti út vezet le Lynmouthba, Lynton ikerfalujába, ami közvetlenül a tengerparton fekszik az Lyn folyó partján. Igazából két folyó is van itt, az East (Keleti) és a West (Nyugati) Lyn folyó, amik itt egyesülnek, és futnak a tengerbe. Nyugodtan csordogáló kis patak most mindkettő, mégis 1952-ben egy hirtelen jött esőzés nyomán a hatalmas áradat lerombolta a falut, elvitte az összes hidat, rengeteg házat és 34 ember életét. A két falu közül Lynmouth inkább turistásabb, mint Lynton, ennek megfelelően több az ajándékbolt, szuvenírárus, miegymás.

 

 East Lyn River

 

West Lyn River

 River Lyn

Természetesen teaházak is vannak, és fish and chipset is sok helyen lehet enni. Végül én a Lyndale Tearoom-ban kötöttem ki, és ettem/ittam meg a jól megérdemelt devonshire cream tea-met. 

 

Lyntonba visszamenni a legegyszerűbb libegővel, aminek a felső megállójától gyönyörű a kilátás a partvonalra. Inkább gyalog mentem vissza, csak hogy a sok evés mellett legalább valami mozgás is legyen.

 

Nagyon sok túraútvonal van a környéken (hurrááá!), talán a legismertebb közülük a South West Coast Path, ami a leghosszabb (1014 km) National Trail útvonal Angliában. Nem messze innen, a somerseti Mineheadből indul, végigköveti az egész devoni és cornwalli lélegzetelállító tengerpartot, majd délen ismét a devoni partokat, míg végül megérkezik a dorseti Poole-ba. Ezt biztosan nem fogom egyhamar végiggyalogolni, de rövidebb túrákra gyakran megyünk akár a napi shift-ek után, akár szünnapokon. Szerencsére van még itt néhány emberke, aki szeret túrázni. 

 

 

Lynton fölött magasodik a Hollerday Hill, ami egy rövid gyaloglással elérhető, és aminek a tetejéről lélegzetelállító a kilátás az egész környékre, a Valley of Rock’s-ra és a Bristol Channel-re. Lefelé jövet szembetalálkoztam néhány vadkecskével, amikből jó sok van a környéken. Úgy tűnt, békésen legelésznek, úgyhogy összeszedtem az összes bátorságom, és nyugalmat tettetve elsétáltam mellettük. Legkevésbé sem érdekeltem őket.

 

 

Lyntonban felfedeztem a kedvenc boltomat, méghozzá egy antikváriumot a Városházán. Amióta olvasni tudok, könyvek közt akármennyi időt el tudok tölteni, most is hosszasan válogattam, de végül önmegtartóztatást gyakoroltam, és csak két könyvet vettem meg. (Valamikor haza is kell majd vinni innen a sok cuccomat.) Az egyik egy keresztszemes mintagyűjtemény, mi más? A napokban éreztem először, hogy hiányzik a varrás, úgyhogy lehet, hogy ma bele is fogok kezdeni a Devon térkép kivarrásába. Találtam még egy-két könyvet Budapestről és egyet Pápáról is. Vajon ez utóbbi, hogy kerülhetett egy vidéki angol falu könyvkereskedésébe?

 

 

Hazafelé menet betértem még az itteni katolikus templomba és zárdába, jól meglepődtem, amikor először hallottam, hogy ilyen is van itt. Angliáról az a kép él bennem, hogy itt mindenki anglikán, közben pedig nem is. Ennyit a sztereotípiákról.

Alig indultam el hazafelé, amikor ismét megállt mellettem egy autó, az egyik hölgy volt az a Lee Abbey-ből, beugrottam hátra egy tündéri ovis kislány, egy rózsaszín hercegnő-jelmez és egy kutya mellé, és pont a négyórai teára értünk haza.

Közben hétfő délelőtt lett, szünnapom van ma is és holnap is. Ma édes semmittevés itthon, este vacsora - erre a hétre 120 vendég érkezik - holnap pedig bemegyünk Barnstaple-be, ami a legközelebbi nagyobb város.

Itt a vége, fuss el véle!